Amikor 2018-ban megjelent a Fekete fénydisztópia sorozat első kötete, érezhető volt, hogy az addig inkább a kisebb korosztálynak mesélő Zágoni Balázs egészen új irodalmi területre, a komolyabb tartalmakat megelevenítő, kalandos ifjúsági regény „aknamezőjére” lépett A Gömb megjelenését követően, nem sokat kellett várni a sorozat második részére, hiszen egy évvel később már a kezünkben tarthattuk az Odaát című kötetet, amely egyértelművé tette, hogy Zágoni Balázs komolyan gondolja ezt a műfajváltást, és nem fog itt megállni a nagyobb terjedelmű ifjúsági regények folyamatában. Sejtésünk be is igazolódott, amikor 2022-ben új nagyobb lélegzetű ifjúsági regénnyel jelentkezett, melyben az általa jól ismert filmgyártás világába kalauzolta a mindenkori olvasót. Ezúttal nem a jövőt fürkészi, hanem a múltat idézi meg, az első világháború idején zajló erdélyi filmgyártás korszakát (Szamos-parti Hollywood). Ez utóbbiban vált világossá számomra, hogy Zágoni Balázs még sok mondanivalót tartogat az ifjúságnak. És most itt van A csillag és a százados című izgalmas, egyben szívszorító ifjúsági regénye, amely a II. világháború szörnyűségeit idézi. Az Év Ifjúsági Írója és Janikovszky Éva díjas szerzőt a nemrég megjelent ifjúsági regénye kapcsán kérdeztem.
Pontosan 5 évvel ezelőtt jelent meg az első magyar holokauszt ifjúsági regény (Igaz Dóra Egy fiú a csapatból), amely megtörte a hallgatás falát a magyar gyermek-és ifjúsági irodalomban a holokauszt témáját illetően. A csillag és a százados című izgalmas egyben szívszorító regényed, amely a magyar holokauszt 80. évfordulója alkalmából jelent meg, szintén egyedülálló abban a tekintetben, hogy erdélyi szerzőként elsőként nyúlsz a holokauszt témájához. Milyen belső késztetés indította el az írásfolyamatát?
Nem terveztem sem holokauszt sem második világháborús ifjúsági regényt írni. De az élet úgy hozta, hogy Budapesten többször megszálltam a Radnóti Gimnáziummal szemben, így reggel és este is láthattam az iskola falán Ocskay László emléktábláját. Fogalmam sem volt arról, kicsoda ő, így hát utánaolvastam. A Móra Kiadó felkérésére előbb csak egy mesét akartam írni a vészkorszakban embereket mentő nyugalmazott századosról, a magyar Schindlerről, akit nagyon kevesen ismernek. Aztán a szerkesztőm, Dóka Péter, azt mondta, hogy ebben sokkal több van, és én is azt éreztem, hogy benne van egy ifjúsági regény lehetősége, de akkor ki kéne nyitni a történetet az egész 44-es évre.
A csillag és a százados annak ellenére, hogy egészen új témát dolgoz fel, eszmeiségében, mondanivalójában, célzatosságában számos ponton kapcsolódik előző műveidhez. Érzek benne egyfajta zágonibalázs-féle lelkületet, ha lehet így fogalmazni, amely minden írásodból, regényedből kiérződik, és amely tagadhatatlanul választ ad arra, hogy miért annyira közkedveltek a könyveid a fiatal olvasók körében. Akárcsak a Fekete fény sorozatodban, ahol két jóbarát kapcsolatán keresztül bontakozik ki a történet, ebben a regényedben is két 11 éves fiú, osztálytárs szemszögéből látjuk, éljük át az eseményeket. Tekinthetjük-e A csillag és századost a bajtársiasság regényének?
Mindenképp. Az érdekelt, hogyan lehetett 1944-ben nemcsak túlélni, noha az sem volt kis teljesítmény, de embernek, és barátnak maradni, ha egyikünk zsidó, a másikunk keresztény.
A BBTE Színház és Film Karának főállású oktatója vagy. Regényedet olvasva számos ponton éreztem úgy, hogy egy képzeletbeli vetítővászonra kivetítve látom a cselekményt, szóval ez egyértelművé teszi, hogy egy filmes szakmában jártas profi írói megjelenítéssel van dolgunk. Hogyan van jelen a könyvben a filmekért rajongó Zágoni Balázs? Hogyan segíti az írást a filmes szakmai érdeklődésed?
Ezt a kérdést gyakran nekem szegezik, és erre több válaszom is van. Egyfelől ez egy elbeszélés technika, a láttatás, illetve annak az érzetnek a megteremtése, hogy az olvasó ott van, abban a térben, ahol a dolgok történnek, lát, hall, érez mindent. Ezt nem én találtam ki. Másfelől valószínű, hogy mivel közel három évtizede foglalkozom filmmel, ez valamelyest valóban rányomta a bélyegét az írásmódomra, és ezt cseppet sem bánom. De van még egy történet: tizenkét éves voltam, amikor egy színdarabot írtam az osztályom évzáró ünnepélyére. Egy osztálytársam édesapja, Berecki Péter, aki akkoriban rendező volt a kolozsvári színháznál, segített színpadra vinni és akkor mondta, hogy „Balázs, te olyan filmesen írsz”. Lehet, hogy ő ezt akkor kritikának szánta, de ennek hatására sokáig filmrendező akartam lenni. És ezek szerint azóta is „filmesen írok”.
Korábbi regényed a középiskolás korosztályt célozta meg. A legutóbbi regényed főszereplői a 11 évesek. Miért ezt a korosztályt választottad?
Elég gyorsan eldőlt bennem, hogy még kamaszkor előtti fiúk kellenek a regénybe. Nehezen tudnám megmondani, hogy miért. A Szamos-parti Hollywood esetébenez követelmény volt, tudtuk, hogy hetedikesek a főszereplők, mert ezt adta a kerettörténet. Itt viszont, ahogy elkezdtem a szereplőket mozgatni, ahogy megszólaltak, már tudtam, hogy 10-11 évesek.
Minden ifjúsági regényed egy-egy időutazásként is felfogható. Legyen az egy elképzelt jövőt kutató (Fekete fény), vagy a múltat idéző (Szamos-parti Hollywood, A csillag és a százados). Vagy akár a Barni Berlinben című kisregényedet is megemlíthetjük, amely úgy gondolom ennek a kalandos könyvben utazásnak az első megjelenése. Mit jelent számodra az idő, az időben való lét, és mennyire tekinthet el az ember a múltban történtek felelősségétől? Hol kezdődik az emberi felelősség és hogyan függ össze az írói szereppel?
Azt gondolom, hogy a történelmi regényt és a sci-fit is a jelennek írjuk. Az előbbi esetben az az izgalmas, ahogyan ismétlődnek minták, helyzetek. Mi az, amit nagyon másképp csinálunk, és mi az, amit ugyanúgy? Mi az, amiből úgymond „tanultunk”, és mi az, amiből nem? 1944-ben már sok tekintetben úgy éltek az emberek, mint ma. Volt villany, telefon, rádió, villamos, repülők. Már túl voltak az első világháború borzalmain, és nagyon el szerették volna kerülni, hogy megismétlődjön. Azt hiszem, akkor, amikor a zsidó szomszédot vitték el, az volt a legnagyobb kísértés, hogy: „mit foglalkozzak én ezzel? Hisz háború van, nekem is megvan a magam baja, nekem se könnyű az életem.”
Van-e személyes érintettséged a regényben kibontakozó történettel kapcsolatban?
Nincs. Lehet, hogy ez egyfajta előnyt is jelentett. Azt látom, hogy akinek a családjában történt meg a tragédia, az nagyon ritkán tud írni róla fikciós formában. Talán csak annyi, hogy az én apám is írt paródiákat, humoreszkeket, mint a regényben a Dávidé. Kellett nekem ez a kapcsolódási pont.
Ha történelmi regényről beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés bennünk, olvasókban, hogy az olvasottakból mi igaz, és mi az, ami az írói képzelet része. Talán a legnehezebb írói feladat, amikor egy megtörtént, valós eseményt próbálunk újramesélni, hogy mennyire tudjuk megtartani az egyensúlyt írás közben a valóság és fikció között, hogy a történet még hihető, ugyanakkor cselekménydús, izgalmas történet legyen, amely mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését. Úgy érzem neked nagyszerűen sikerült ezt a két szempontot egybesodorni. Mennyi a valóság és mennyi a fikció a regényben?
E a regénynél ez tényleg nehéz volt. Rengeteg visszaemlékezést olvastam el, az első év kizárólag ezzel telt. De még írás közben is folyamatosan olvastam, kerestem újabb forrásokat, és néha újraírtam részeket. Roppant izgalmas és megrázó visszaemlékezéseket találtam, és gyakran gondoltam azt, hogy ez a mozzanat, ez a töredék, ez a szereplő mindenképp be kell kerüljön a regénybe. Ezért Dávid és Péter, valamint az ő családjaik mellett, akik kitalált szereplők, rengeteg valós elemet szőttem bele a regénybe. Előd Nórától loptam, amint a gyerekek a lépcsőházi korláton csúszkálnak lefele, nyaktörő mulatságként. Konrád Györgytől a mínusz húsz fokban, a ház tetejére megépített jégpályát, Schneider Tamástól a cipőkrémes dobozokból barkácsolt telefont, Tatár Györgytől az apáca ruhában menekülő anyát, Kerti Zsuzsától a történetet, amelyben egy csillagot viselő anya úgy úszta meg a letartóztatást, hogy a vonatállomáson egy részeg német katona a vállára hajtja a fejét, és mindenki azt hiszi, hogy vele van, és még hosszan sorolhatnám. Vajda Mihálytól azt a remek gyerekszáj történetet kölcsönöztem, amelyben a hat-hét éves gyermek a szülők elé áll és felszólítja őket, hogy mondjak már meg neki végre, mi az, hogy zsidó: foglalkozás vagy szórakozás? De persze szívszorító történeteket is loptam, túl ügybuzgó házmesterekről, jegygyűrűért vásárolt kenyérről, és képtelen vádakról, hogy a zsidók lámpákkal jeleznek az ellenséges bombázóknak.
Úgy próbáltam ezeket ráépíteni a fiktív történetre, hogy egyfelől az olvasó ne érezze ezt külön anyagnak, hanem a regény szerves részének, másfelől nekem azt a garanciát adta, hogy ez tényleg arról szól, ami megtörtént. Nagy öröm és elégtétel volt, amikor Ungváry Krisztián történész a budapesti bemutatón ezt visszaigazolta.
Mit vársz ettől a könyvtől?
Abban bízom, hogy akár fiatal, akár felnőtt olvassa el, részévé válik egy kicsit ennek a kísérletnek: belehelyezzük magunkat a főhősök életébe, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi mit tettünk volna akkor? És adja Isten, hogy élesben, ezt soha ne kelljen feltegyük magunknak. De erre, sajnos, semmilyen garancia nincs. Szóval éljük át egy kicsit az 1944-es év hihetetlen hullámvasútját!
Milyen érdekes témák „várnak megírásra” a közeljövőben, milyen történetek lapulnak még a tarsolyodban?
Most egy időre szerintem eltávolodom a történelmi regényektől, és visszakanyarodok egy kicsit a sci-fi-fantasyhez. Legalábbis ez a terv. De, ahogy ezt a könyvet se terveztem, majd meglátjuk mi következik.
Megj. Az interjú a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár alkalmából a Vásárlapban jelent meg.
