A papírszínház szó a
„kamishibai” japán szóból ered, pontos jelentése „színházi játék papírból”. A
papírszínház az első századokban használt japán mesemondó módszer volt, amely a
korabeli buddhista templomokban terjedt el. Az itt élő buddhista szerzetesek
papírlapokra festett képek, képtekercsek segítségével adták elő a nevelő
célzatú, erkölcsi tanulságot hordozó történetet. Eleinte a képeket
papírtekercsekre kézzel festették, rajzolták. Később a képeket fakeretbe
helyezték, így született meg a mai papírszínház ősi változata. A VIII.
századtól a nyomdák megjelenésével a buddhista szerzetesek illusztrációkkal
ellátott buddhista szövegeket kezdtek el nyomtatni. A XVII. századtól megjelenő
nyomatok műfaji gazdagsága és széleskörű elterjedése igazolja a japán kultúra
ikonográfiai és pedagógiai érzékenységét, hiszen a képi szemléltetés a
hallgatóság figyelme felkeltéséül és fenntartásául, valamint az erkölcsi
meggyőzés eszközéül szolgált. Az illusztrációk korai megjelenése a japán nép
kifinomult esztétikai ízlésének, vizuális kultúrájának maradandó bizonyítéka. A
mai formájában ismert papírszínház a húszas évek végén jelent meg. A mesélők,
az ún. gaitók kerékpáron járták a városokat, falvakat, és a mese mellé
édességet osztogattak a mesét hallgató gyerekeknek. A papírszínház tehát a
kultúra terjesztésének eszközéül szolgált a szegényebb lakósság körében. A
második világháborúban a japán kormány propagandaeszközként vezette be minden
japán óvodába és iskolába. A hatvanas években a televízió megjelenésével
háttérbe szorult a papírszínház népszerűsége, viszont ma is „úgy tekintenek rá,
mint nemzeti örökségük egyik fontos elemére.”
A módszer
Magyarországon is ismert volt. Az ún. képmutogatók művelték, akik a XIX.
században a magyar vidékeket járva, japán elődeikhez hasonlóan, színes
illusztrációkról meséltek különböző történeteket a hallgatóság számára. 2009-től ismét népszerűvé vált a módszer a
magyar óvodákban, iskolákban, különböző szabadidős gyerekprogramokban,
játszóházakban, könyvtárakban, könyvvásárokban és könyvesboltokban.
Magyarországi népszerűsítésében nagy szerepet játszott a Csimota Kiadó, amely
új, kortárs és klasszikus papírszínházas mesék kiadásával újra ismertté és
közkedveltté tette ezt az ősi, több évszázados múltra visszatekintő nemzetközi
hagyományt.
Leírása
A papírszínházas
mesélés fakeretbe helyezett lapok segítségével történik, amelyek egyik oldalán
illusztrációk, másik oldalán a mese szövege található különböző jelölésekkel,
utasításokkal. A lapok mozgatása balról jobbra történik, ellentétben a nyugati
olvasás-hagyományban megszokott iránnyal. A képeskönyvek nézegetésével szemben
egészen más élményt nyújt a papírszínház. Ugyanis a lapok nincsenek rögzítve,
mint a könyvek esetén. Így mozgatásával (ki- és behúzogatásával) megteremthető
a mesélés dinamikája, mely a mesehallgatás élményszerűségének növeléséhez, az
érdeklődés felkeltéséhez és fenntartásához, az átélés izgalmának fokozásához, a
színházi varázslat megteremtéséhez járul hozzá. Hasonlóképpen sajátos szerepe
van a keretnek a színházi élmény létrehozásában. „Egyrészt a nézők figyelmét
fókuszálja, másrészt hasonló hatásmechanizmussal működik, mint a televíziók
képernyője, megragadja és megtartja a figyelmet. A keret ajtajainak
használatával tovább lehet fokozni az előadás színházi jellegét, kinyitásával
és becsukásával lehet jelezni a mese kezdetét és végét, zajokat lehet vele
kelteni, illetve a képek bizonyos elemeit is el lehet rejteni általuk a hatás
fokozása érdekében.”[1]
A papírszínház pedagógiai sajátosságai
A papírszínház fogalmi
körülhatárolásakor tisztáznunk kell néhány sajátosságot. Először is, ha a
papírszínházat a pedagógus valamely oktatási-nevelési cél elérése érdekében
alkalmazza, akkor pedagógiai módszerről vagy eszközről beszélünk, függetlenül
attól, hogy tanórán vagy tanórán kívül használja. A papírszínház tárgyi valóságában pedagógiai eszköz, mely az ismeretek bővítésére,
feldolgozására, ezen túl az esztétikai élménynyújtásban, erkölcsi nevelésben, a
személyiség fejlesztésében játszik szerepet. Funkciójukat tekintve az oktatási
eszközeit négy nagy csoportba osztjuk. Ilyen formán a papírszínház az oktatási
eszközök első csoportjába tartozik. Ha viszont arra gondolunk, hogy bizonyos
nevelési-oktatási tartalmak (szépirodalmi alkotások) tolmácsolása és
feldolgozása céljából alkalmazza a pedagógus, bizonyos tudatosan megválasztott
eljárások felhasználásával, és módszertani, valamint didaktikai elvek
betartásával, akkor módszerként tekintünk
rá. A didaktikai módszereknek számos funkcióját különbözteti meg a
szakirodalom. Kétségtelen, hogy a papírszínház, mint módszer a megismerő
módszertől, a nevelő és motiváló szerepig szinte valamennyi didaktikai funkciót
képes betölteni. A papírszínház tehát az oktató-nevelő munka komplex didaktikai
módszere, mely egy egész sor eljárásból tevődik össze. Alkalmazása lehetséges
úgy tanórán, mint tanórán vagy iskolán kívül. A tanórai felhasználása
elképzelhető az óra különböző mozzanatában: a figyelem és az érdeklődés
felkeltésében, a tanultak átismétlésekor és felelevenítésekor, az új ismeretek
feldolgozásában, vagy a rögzítés, ellenőrzés óramozzanataiban.
A papírszínház felhasználása az óvodában
A papírszínház a maga
sajátos varázserejével olyan komplex módon hat a gyermekre, hogy szinte
nélkülözhetetlen eszközzé válhat az óvodai nevelésben. Az óvodai élet oldott
légkörének megteremtésében, a folyamatos beszéd kialakításában, az
irodalomhallgatásban, a különböző műveltségterületekhez kapcsolódó
tevékenységekben, a nevelés és tanítás minden területén alkalmazható. Nevelő
hatása a gyermekkor lélektani jellemzőihez, a gyermek érzelmi sajátosságaihoz
illő formanyelvbe illeszthető. Mivel használata egy kollektív élményhez
kötődik, olyan pozitív hatások dominálnak általa, mint a feloldódás, a
közösségi élmény átélése, a kommunikálás öröme, történetek megértése, az
önbizalom növekedése, az összetartozás erősítése. Ezen túl megmozgatja a
képzeletet, befolyásolja az akarati tevékenységet, fejleszti a gondolkodást,
elősegíti a figyelem és az emlékezet fejlesztését.
A papírszínház az
óvodai nyelvi-kommunikációs nevelés sajátos eszköze, ugyanis két érzékszerv
bevonásával látási és hallási észlelési folyamatok kölcsönös felerősítésével
lehetővé teszi a gondolkodás sokoldalú fejlődését. Az analízis, szintézis,
összehasonlítás és elvonatkoztatás gondolkodási műveleteinek gyakorlása által
lehetővé teszi az irodalmi szövegek dekódolását és megértését. Az a tény, hogy
a papírszínház alkalmazásakor a gyermek az óvónő meséjét képi síkon is követni
tudja, lehetővé válik, hogy az óvodáskorú gyermek gondolkodásában, megismerési
folyamatában a vizuális és auditív egyensúly pszichológiai és pedagógiai
törvényszerűségei érvényesüljenek. A papírszínház a képolvasás hagyományos
módszerének mechanizmusára épül, a gyermek ugyanis a képeken ábrázolt
cselekményt „olvassa le”, a tárgyak-személyek közötti kapcsolatok,
összefüggések feltárására, az előzmények felidézésre, a következtetések
levonására törekszik. „A vizuális kultúra mint olyan függvénye a
verbalizációnak”- idézi Miklós Pált Dankó Ervinné[2] a vizuális élmény és a
beszéd fejlődésének összefüggéseit kutatva. Mivel óvodáskorban jelenik meg a
szándékos figyelemmel kísért észlelés, fontos, hogy ebben a korban az óvodai
foglalkozásokon nagy hangsúlyt fordítsunk a képek, a vizuális élmények tudatos,
beszéd útján való megközelítésének tanítására és gyakorlására. Amikor
papírszínház segítségével mesélünk az óvodáskorú gyermeknek, a szemléletes
gondolkodási folyamatába illeszkedő látványnak (képnek, illusztrációnak) a
szöveg üzenetének felfogásában játszott könnyítő szerepét aknázzuk ki. Ez a fajta mesélés tehát egyszerre elégíti ki
a kisgyerek fokozott képigényét és az olvasáshoz szükséges elaborációs (belső
képteremtő) képesség kiépüléséhez szükséges feltételeket.
Az óvodai anyanyelvi
nevelés módszerei felől közelítve a papírszínház az irodalomhallgatás és a
képekhez kapcsolódó módszerekkel áll szoros kapcsolatban. Megfelelő alkalmazása
hozzájárul a 3-6 éves gyerekek egész személyiségének a fejlődéséhez. Mivel jól
harmonizál az óvodáskorú gyermekek érési folyamataival, a beszédkészség
fejlesztésén túl megfelelő alapot biztosít az irodalmi művek befogadásához, a
befogadói attitűd kialakításához. A papírszínházas foglalkozások serkenthetik
az óvodásokat az önálló szövegalkotásra, a párbeszédes kommunikációra, ha ők
maguk mesélnek. A verbálisan feldolgozott vizuális információ a beszédkészség
fejlesztésében, a beszéd színvonalának emelésében is fontos szerepet kaphat.[3] A verbális szintű
képfelfogás szempontjából az optimális perceptuális feltételeket mindenekelőtt
az illusztráció lényegre törő ábrázolásmódja, megfelelő terjedelme és
élményközelsége biztosítja. Mivel a papírszínházas mesék illusztrációit
szakmailag elismert képzőművészek készítik, a műfaji sajátosságok
figyelembevételével, hozzájárulnak a gyermekek vizuális neveléséhez, esztétikai
ízlésük formálásához. Mindezeken túl az életkori sajátosságoknak megfelelően
válogatott irodalmi alkotások, az óvodapedagógus magával ragadó bemutatása
hatásosan fejlesztik a gyermekek empatikus képességeit, képzeletét. Az
óvodáskorú gyermek mesetudata segítségével, a beleélés képességének
köszönhetően emlékezetébe vési a mese jellegzetes nyelvi fordulatait,
szövegrészleteit és a későbbiekben utánzó képessége révén ő maga is mesélővé
válhat, így gyakorolva a nyelvi kifejezőkészséget, a beszédet, mely az
anyanyelvi nevelés legfontosabb tantervi feladata ebben a korban.
A kereskedelemben
kapható papírszínházas mesék (Csimota Kiadó) képeit rangos képzőművészek
illusztrálják. A mesék ábrázolása a kiadók által felkért művészek egyedi
alkotásai, tehát megformálásuk igényes, évezredek művészi tradíciójából
építkeznek, motívumok, a színek, formák megalkotása messzemenően átgondolt.
Azoknak a gyerekeknek, akik igényesen elkészített művészi alkotások által
ismerkednek meg a képi kultúrával, esztétikai ízlésük, vizuális kultúrájuk
fejletté válik. A Csimota Kiadó papírszínházas meséi sajátos képi világot
mutatnak, melyek lényegesen eltérnek a könyves illusztrációktól, hiszen
létrehozóik tudatosan alkalmazkodnak a színházi helyzetből eredő elvárásokhoz.
Az aprólékos rajzok helyett a papírszínházas figurák határozott körvonalakkal,
erőteljes kontúrokkal, élénk színekkel rendelkeznek, hogy távolabb ülő
gyermekek számára is jól kivehetőek legyenek. A képeket nem zavarja meg a
tipográfiai szövegtördelés, a lapokra helyezett alkotások a maguk eredeti
nagyságukban pompáznak a nézők előtt. A képek egymásutánja, játéka
hasonlóképpen lehetőséget nyújt a dinamizmusból eredő hatás előidézésében.
Ebből kifolyólag az alkotó drámai hatást, humort is előidézhet a nézőben. Így
beigazolódik M. Schuster véleménye a kortárs művészetek esztétikumáról, mely
szerint „a kortárs művészet inkább az emberi érzelmeket kívánja mozgósítani, és
inkább belátásra akarja késztetni”[4] a nézőt.
A papírszínház köré
komplex foglalkozást építhetünk fel annak függvényében, hogy milyen célból
alkalmazzuk. A papírszínházas foglalkozás lehetőséget biztosít a különböző
módszerek ötvözésére. Kezdetben a ráhangolódást, az érdeklődés felkeltését
szolgálja a beszélgetés, egy ének, egy didaktikai játék. A mesélés után
levezetésképpen didaktikai játékok, mondókákat, népi gyermekjátékokat,
különböző kézműves foglalkozásokat vagy drámapedagógiai módszereket
alkalmazhatunk. Akárcsak a hagyományos mesélésnél, módszertani követelmény,
hogy ne elemezzük a gyermekekkel a mesét. A mesélés ceremóniáját viszont a papírszínházas mesélés előtt is be kell
tartanunk. Az előadás alatt a hanghordozás, a kifejező beszéd, az átélést
tükröző érzékletes előadás az élménynyújtás elengedhetetlen feltétele.
Könyvészet
Dankó Ervinné:
Nyelvi-kommunikációs nevelés az óvodában, Okker Kiadó, Budapest, 2000.
Martin
Schuster: Művészetlélektan, Panem Kiadó, Budapest, 2005.
Papírszínház – módszertani kézikönyv,
szerk. Csányi Dóra, Simon Krisztina, Tsík Sanya, Csimota Könyvkiadó, Budapest,
2016.
[1]
Papírszínház (2016), 19. p
[2]
Dankó Ervinné (2000): 188. o.
[3]
Dankó Ervinné (2000): 189. o.
[4]
Martin Schuster (2005): 41. o.
Megj. A tanulmány megjelent az Óvónők lapja 39. számában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése