Gondolatok az olvasóvá nevelés megalapozásáról

Sokszor feltesszük a kérdést, hogy hogyan lehet olvasóvá nevelni a gyerekeket? Sokat gondolkoztam a kérdés megválaszolásán, de sohasem sikerült kibontani az összefüggéseket a maguk teljességében.
Mivel leggyakrabban kismamák kérdeznek, az alapok felől közelítem meg a kérdést.

Úgy gondolom, hogy csak az az anya tudja elültetni az olvasás iránti vágyat, aki az anyává válással párhuzamosan gyermeki lélekkel tud örülni az életnek, gyermeki kíváncsisággal tudja belevetni magát a világ újrafelfedezésébe. Természetesen ennek a folyamatnak a feltétele az ősi emberi kíváncsiságon túl, a szeretet.

Az anya  a gyermeke megszületésével valami isteni eredetű változásnak, fejlődésnek a tanújává válik. Részese egy olyan folyamatnak, amelyet csúnya szóval  egyedfejlődésnek, személyiségfejlődésnek nevezünk. Igazából az emberré válás csodálatos folyamatának, annak tudatos átélésének tanúi lehetünk. A gyermek másképpen lát, mint mi. Weöres Sándor, Hamvas Béla sejtették meg ezt a titkot: a gyermeki világlátás fantasztikumát. A gyermek mágikus gondolkodása, világban való benneléte, az élet megélése a maga teljességében, ez az, aminek ismeretében minden igazi  költő, író fejet hajt a gyermeki előtt. (Weöres mondta valahol, hogy minden gyermek költő.) Az ősi, az igazi, a teljes, a mágikus, misztikus, a valódi jelzőkkel illetett világkép. Amit mi felnőttek elveszítettünk azáltal, hogy felnőttünk, és szerepeket játszunk, hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak.

Pedagógusként most értettem meg a nevelés meghatározásának spekulatív voltát, amikor azt tanítjuk, hogy a nevelés nem más, mint személyiségfejlesztés, vagyis az egyén  társadalmi beilleszkedésének segítése. Már régen rossz, ha a társadalmi elvárások mentén közelítünk a gyerekhez, ha szerepekre tanítjuk őket. És most értettem meg a rousseau-i antipedagógia, nemnevelés lényegét, akkor  vagyunk jó nevelők, ha nem nevelünk.

És ezt a gondolatot továbbfolytatva,  az olvasóvá nevelés sem mint egyfajta tudatos, célirányos folyamat tételezhető, hanem a spontán szeretet, és gyermekkel való együttlét, a gyermekünkkel való közös újraalkotása a valóságnak, a gyermekkel való közös újrafelfedezése a világnak, de úgy, hogy a gyermeki gondolkodást követjük, próbáljuk a gyermek szemével látni a valóságot, egykori gyermeki mivoltunknak az újrafelfedezése, gyermekkorunk újraélése által. Igy indul az olvasóvá nevelés. Anyaként meglesek valamit abból a titokból, amely képességet én, felnőttként már rég elveszítettem, de gyermekem ismét megtaníthat rá. Olvasóvá nevelés, esti meseolvasás, az én felfogásomban nem más, mint ráhangolódni egy szövegre, a gyermekem jelenlétében, miközben ő irányít, az ő értelmezését próbálom magamévá tenni. Az olvasás, az értelmezés aktusa játék – írta Gadamer.  Azt tanítjuk, hogy csecsemőkorban a könyv játéktárgy. Ilyen vonatkozásban, a a meseolvasás, mesemondás sem más, mint játék.  (A játék viszont egy igen komoly dolog.) Mikor olvasunk a gyermeknek, játékra hívjuk a gyermeki képzeletet, a gyermeki megértést, hogy általa megfejtsük a titkot. A létezés titkát. A valódi mese élni tanít. Mondják a nagyok. A gyermek tudja ezt. Jobban érti a mesét, mint mi. Mert egy ősi tudás, jelrendszer, szimbólumrendszer birtokában van. Nem kell értelmezni, lefordítani neki a mesét. Érti ő. Ezt kellene valahogy eltanulni tőle.

Mesét olvasni a gyereknek azt jelenti, hogy nyitott lenni a gyermeki értelmezésre. Annyit jelent, mint együtt lenni a gyermekkel, miközben ő elképzel egy világot, miközben ő a hallottak alapján értelmezi a világot. A jelenlét, a világban való benne lét ez a gyermeknevelés. És ennek avatott és ünnepi aktusa a meseolvasás. Szövegek, melyek által együtt lehetünk gyermekünkkel a valóság felfedezésében, a világot értelmező, az életet megismerő gyermeki elmével. Igy köt össze szöveg szülőt és gyermeket. (Móra Ferenc nevezi szülőnek az édesanyát. Mintegy az anyának kisajátítva a fogalmat. Mikor gyermekemnek olvastam a Kincskereső kisködmönt, ezen ő igen elcsodálkozott. „S akkor  apa nem szülő?” Móraferenci értelemben nem. Milyen egyszerű.)

Az olvasóvá nevelés a kötődéssel kezdődik. Az anya-gyermek közötti kötődés képezi alapját. Mikor mesét olvas az anya a gyermeknek olyan, mint mikor a síró gyermekét ölébe vevő anya a ritmust, és a szavak erejét hívja segítségül a felborult rend helyreállítása céljából, a feszült lélek megnyugtatására. S mivel a szavaknak, a ritmusnak mágikus erejük van, nyugtatásképpen hatnak a lélekre. Így biztosítja a ritmus, a szó, az ének, az ismétlés az ősbizalom törvénye alapján a biztonság megélését, a személyiség fejlődésének alapját.

Ezért nyugtató, ezért személyiségfejlesztő az esti meseolvasás. Helyreállítja a rendet. Megszünteti a káoszt, oldja a feszültséget, megnyugtatja a kérdések között vergődő, fáradt és nyugtalan gyermeki lelket. Nemcsak a szó hatalma, hanem az együttlét, a közös értelmezés öröme képezi az esti meseolvasás ceremóniáját,  egy izgalmas napnak az ünnepi lezárását.

A kérdés, hogy én anyaként nyitott vagyok-e a gyermekemmel párhuzamosan haladni a világ újrafelfedezésében? Képes vagyok-e a testi, fizikai tápláláson túl a szellemi táplálék biztosítására? Azt hiszem ez egy anyának sem kérdés! Csak odafigyelés, együttérzés, életszeretet, gyermeki kíváncsiság, ösztönös játékkedv, és mindenekfelett szeretet kell hozzá. Mert olvasni szinte mindenki tud.

Megj. Erről beszélgetünk március 10-én, kedden du. 18 órai kezdettel kismamákkal a Caritas Korai fejlesztő- és nevelő központjában.