Sokszor feltesszük a kérdést,
hogy hogyan lehet olvasóvá nevelni a
gyerekeket? Sokat gondolkoztam a kérdés megválaszolásán, de sohasem
sikerült kibontani az összefüggéseket a maguk teljességében.
Mivel leggyakrabban kismamák kérdeznek, az alapok felől közelítem meg a kérdést.
Mivel leggyakrabban kismamák kérdeznek, az alapok felől közelítem meg a kérdést.
Úgy gondolom, hogy csak az az
anya tudja elültetni az olvasás iránti vágyat, aki az anyává válással
párhuzamosan gyermeki lélekkel tud örülni az életnek, gyermeki kíváncsisággal
tudja belevetni magát a világ újrafelfedezésébe. Természetesen ennek a
folyamatnak a feltétele az ősi emberi kíváncsiságon túl, a szeretet.
Az anya a gyermeke megszületésével valami isteni
eredetű változásnak, fejlődésnek a tanújává válik. Részese egy olyan
folyamatnak, amelyet csúnya szóval egyedfejlődésnek, személyiségfejlődésnek
nevezünk. Igazából az emberré válás csodálatos folyamatának, annak tudatos
átélésének tanúi lehetünk. A gyermek másképpen lát, mint mi. Weöres Sándor,
Hamvas Béla sejtették meg ezt a titkot: a gyermeki világlátás fantasztikumát. A
gyermek mágikus gondolkodása, világban való benneléte, az élet megélése a maga
teljességében, ez az, aminek ismeretében minden igazi költő, író fejet hajt a gyermeki előtt. (Weöres
mondta valahol, hogy minden gyermek költő.) Az ősi, az igazi, a teljes, a
mágikus, misztikus, a valódi jelzőkkel illetett világkép. Amit mi felnőttek
elveszítettünk azáltal, hogy felnőttünk, és szerepeket játszunk, hogy
megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak.
Pedagógusként most értettem meg a
nevelés meghatározásának spekulatív voltát, amikor azt tanítjuk, hogy a nevelés
nem más, mint személyiségfejlesztés, vagyis az egyén társadalmi beilleszkedésének segítése. Már
régen rossz, ha a társadalmi elvárások mentén közelítünk a gyerekhez, ha
szerepekre tanítjuk őket. És most értettem meg a rousseau-i antipedagógia,
nemnevelés lényegét, akkor vagyunk jó
nevelők, ha nem nevelünk.
És ezt a gondolatot
továbbfolytatva, az olvasóvá nevelés sem
mint egyfajta tudatos, célirányos folyamat tételezhető, hanem a spontán
szeretet, és gyermekkel való együttlét, a gyermekünkkel való közös újraalkotása
a valóságnak, a gyermekkel való közös újrafelfedezése a világnak, de úgy, hogy
a gyermeki gondolkodást követjük, próbáljuk a gyermek szemével látni a
valóságot, egykori gyermeki mivoltunknak az újrafelfedezése, gyermekkorunk
újraélése által. Igy indul az olvasóvá nevelés. Anyaként meglesek valamit abból
a titokból, amely képességet én, felnőttként már rég elveszítettem, de
gyermekem ismét megtaníthat rá. Olvasóvá nevelés, esti meseolvasás, az én
felfogásomban nem más, mint ráhangolódni egy szövegre, a gyermekem
jelenlétében, miközben ő irányít, az ő értelmezését próbálom magamévá tenni. Az
olvasás, az értelmezés aktusa játék – írta Gadamer. Azt tanítjuk, hogy csecsemőkorban a könyv
játéktárgy. Ilyen vonatkozásban, a a meseolvasás, mesemondás sem más, mint játék.
(A játék viszont egy igen komoly dolog.)
Mikor olvasunk a gyermeknek, játékra hívjuk a gyermeki képzeletet, a gyermeki
megértést, hogy általa megfejtsük a titkot. A létezés titkát. A valódi mese
élni tanít. Mondják a nagyok. A gyermek tudja ezt. Jobban érti a mesét, mint
mi. Mert egy ősi tudás, jelrendszer, szimbólumrendszer birtokában van. Nem kell
értelmezni, lefordítani neki a mesét. Érti ő. Ezt kellene valahogy eltanulni
tőle.
Mesét olvasni a gyereknek azt
jelenti, hogy nyitott lenni a gyermeki értelmezésre. Annyit jelent, mint együtt
lenni a gyermekkel, miközben ő elképzel egy világot, miközben ő a hallottak
alapján értelmezi a világot. A jelenlét, a
világban való benne lét ez a gyermeknevelés. És ennek avatott és ünnepi
aktusa a meseolvasás. Szövegek, melyek által együtt lehetünk gyermekünkkel a
valóság felfedezésében, a világot értelmező, az életet megismerő gyermeki
elmével. Igy köt össze szöveg szülőt és gyermeket. (Móra Ferenc nevezi szülőnek
az édesanyát. Mintegy az anyának kisajátítva a fogalmat. Mikor gyermekemnek
olvastam a Kincskereső kisködmönt, ezen ő igen elcsodálkozott. „S akkor apa nem szülő?” Móraferenci értelemben nem.
Milyen egyszerű.)
Az olvasóvá nevelés a kötődéssel
kezdődik. Az anya-gyermek közötti kötődés képezi alapját. Mikor mesét olvas az
anya a gyermeknek olyan, mint mikor a síró gyermekét ölébe vevő anya a ritmust,
és a szavak erejét hívja segítségül a felborult rend helyreállítása céljából, a
feszült lélek megnyugtatására. S mivel a szavaknak, a ritmusnak mágikus erejük
van, nyugtatásképpen hatnak a lélekre. Így biztosítja a ritmus, a szó, az ének,
az ismétlés az ősbizalom törvénye alapján a biztonság megélését, a személyiség
fejlődésének alapját.
Ezért nyugtató, ezért
személyiségfejlesztő az esti meseolvasás. Helyreállítja a rendet. Megszünteti a
káoszt, oldja a feszültséget, megnyugtatja a kérdések között vergődő, fáradt és
nyugtalan gyermeki lelket. Nemcsak a szó hatalma, hanem az együttlét, a közös
értelmezés öröme képezi az esti meseolvasás ceremóniáját, egy izgalmas napnak az ünnepi lezárását.
A kérdés, hogy én anyaként
nyitott vagyok-e a gyermekemmel párhuzamosan haladni a világ újrafelfedezésében?
Képes vagyok-e a testi, fizikai tápláláson túl a szellemi táplálék
biztosítására? Azt hiszem ez egy anyának sem kérdés! Csak odafigyelés,
együttérzés, életszeretet, gyermeki kíváncsiság, ösztönös játékkedv, és
mindenekfelett szeretet kell hozzá. Mert olvasni szinte mindenki tud.
Megj. Erről beszélgetünk március 10-én, kedden du. 18 órai kezdettel kismamákkal a Caritas Korai fejlesztő- és nevelő központjában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése