Az itt következő elemzés tárgya Szűcs Teri Hogyan lett füle az erdőnek? című mesekönyve, mely 2004-ben jelent meg a Koinónia Kiadó gondozásában.
Ahogy kezembe veszem a könyvet, mindjárt az elején Paulovkin Boglárka Róka és egér új otthont keres című mesekönyve jut eszembe. Nemcsak a könyv formátuma miatt, hanem a borítólap belsején található térképek is ezt az érzést keltik bennem. Hasonlít a két könyv abból a szempontból is, hogy szereplői emberként gondolkodó és viselkedő állatok, akik, ha bajba kerülnek, egymás segítségére sietnek, születésnapokon megajándékozzák egymást, és a gyermekekkel éppolyan közvetlen, meghitt baráti kapcsolatban állnak, mint Róka és Egér a budapesti Andrissal. Nem véletlen a két könyv elméleti síkon való találkozása, hiszen mindkét könyv tulajdonképpen a barátságról szól, az emberi kapcsolatokról. Emberi? Inkább gyerek és állat közötti, melyet a klasszikus hazai és külföldi gyermekirodalom kanonizált. Így idéződik fel bennem a könyv olvasata kapcsán Szabó Magda Sziget-kék című meseregénye is, mely hasonlóképpen a gyerek és állat példaértékű viszonyáról, egymás megértéséről, kölcsönös tiszteletéről szól, szembeállítva mindezt a felnőttek természetromboló, zsarnoki, önző magatartásával.
Szűcs Teri könyve tíz fejezetből áll, melyből kilenc mese, az utolsó a Vigasztalások címmel a medve a kislánynak búcsúzásképpen ajándékul adott verseit tartalmazza.
Mesék-e ezek a történetek? A szerző mindjárt a könyv elején leszögezi, hogy a könyvben „(majdnem) minden szereplő és helyszín valóságos”. Ezzel elhárít mindenféle olyan olvasói elváráshorizontot, mely kérdésessé, meg nem történtté tételezné a soron következő történetek hamis voltát. A szerző tehát eloszlatja a helyszínek és szereplők imaginárius voltával kapcsolatos feltételezéseinket. Mindezt a borító belsején található térkép (Nessie Ramm, a könyv illusztrátorának rajza) is erősíti. A térképen ugyanis leolvashatók a mesekönyv helyszínei: Budapest és környéke (belváros, Országház, Pasarét, Margit-sziget), a Duna, és Erdély kisebb-nagyobb városai, települései (Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Udvarhely), illetve Magyarózd, Siklód, Küsmöd, Sóvidék, Erdőfüle). Szinte mindegyik mese pontos helymegjelöléssel indul („Ha Budapestből kivonjátok a lapos Pestet, mi marad?” vagy „Maros megyében a dombok közt addig kanyarog ide-oda a betonút…”,„Ózdon, a falu legvégén lakott egy kislány” vagy ismét egy másik mesében: „Van a világnak egy Erdővidék nevű szeglete” stb.
A helyszínek tehát valóságosak, a szereplők „majdnem” mind azok (a szerző szerint), macskák, névszerint: Lilu, Bernát, Zolkó, Nyaff, Kotyik, Tejfel; kutyák: Fifike, Puli Pál, Doktor Füleb; Brekusz, Lizárd, Vakond, Egérke, Annácska és Csigusz, mindannyian a Sokláb Banda tagjai. Rajtuk kívül még szerepel a mesékben Lackó és a magyarózdi kislány, Béni, a kisróka, Zsola, a mókus, Mokány és Sajó, a házőrző, Alex, a tengeri sün, és végül Döme, a homoródi medvebocs és barátja a kislány.
A könyvben közölt történeteket összességükben inkább nevezném modern mesefűzérnek, mint meseregénynek hiszen a történetekben más és más szereplőkkel találkozunk, Sokláb Banda ugyanis, melynek tagjaival az első mesében ismerkedik meg az olvasó, csupán az ötödik illetve a nyolcadik mesében tűnik fel újra. A többi mesék szereplői szintén állatok és gyerekek, egy kisfiú, Lackó, majd egy magyarózdi kislány, kinek nevét a szerző nem árulja el.
Az első mese a Samu és a Soklábak a Nagy Pasaréti Szellemjárásról szól, arról, hogy hogyan sikerült az állatoknak előkeríteniük Lalit, a kéményseprőt, és - mellesleg – arról, hogy Samu, a híres-nevezetes macskabandavezér miként vesztette el farkát. Amolyan tanító meseként indul tehát a történet, melyben a mindentudó szerzőről is kiderül többek között, hogy jó barátja a szóban forgó macskának. A történet egyszerű váza a következőképpen alakul: Bozó, a kéményseprő tengerimalaca Samuhoz szalad segítségért amint Lali gazdájának eltűnéséről szerez tudomást. Samu összehívja a Sokláb Bandát, melynek tagjai a tanácskozás után átfésülik a város összes kéményét, hiszen úgy vélik, a kéményseprő eltűnése csakis egy kéménybeszorulással magyarázható. Minekutána minden macska feketén bújik elő a kéményekből, az emberek mit sem értvén a helyzetből, szellemjárásnak vélik a mentőakciót. Lalira végül is Samu talál rá egy kéményben, csakhogy ezúttal ő szorul be. Innen kezdődve Benedek Elek meséje ötlik fel bennem, ahogy egymásba kapaszkodva próbálják kihúzni a bandavezért. Sajnos ennek a mentésnek az ára a macska farka lesz, mely kezükbe marad. De ezen a hős cseppet sem bánkódik, kárpótolja a Lali hálaképpen fizetett áfonyaszószos vaníliafagylaltja és a hírnév, melyet ezúttal nyer. A mese végén a szerző ismét összekacsint az olvasó gyerekkel: „Én pedig meg sokáig nevettem, mikor az elhűlt pasarétiek rejtélyes, fekete állatokról beszéltek nekem. Mert tudtam azt, amit már ti is tudtok.” A szerző beavatja a mesét hallgató vagy olvasó gyereket egy titkos világba, az állatok világába, világ melybe a felnőtteknek nincsen bejárata.
A következő csodás történet, mely Lackó meséi címet viseli Lackóról, a magyarózdi kisfiúról szól, aki ért a nyulak nyelvén. A mese csodás jellegét tehát ez a nem hétköznapi kapcsolat képezi. Nyúlanyónak kisnyulai születnek, akiket Lackó altat el meséivel esténként. A történet tulajdonképpen „mese a mesében”, azt a két mesét tartalmazza, melyet Lackó mond a kisnyulaknak: Nagyfülű és Holdbajusz, a két nagyobb és hangosabbik testvérnek, és Barátmentő Csodalapocska, mely a kisebbik, érzékenyebb lelkű nyulacskának szól.
Lackó jól ismeri nyulacskáit, tudja, hogy minden nyuszi más. Ezért más-más mesét mond nekik elalváskor. A csintalanabb, merészebb nyulaknak a vitézségről, bátorságról, hírnévről mesél, mely tulajdonságok a két mesehős, Nagyfülű és Holdbajusz személyében testesülnek meg, és amelyekkel a két nyúlnak sikerül azonosulniuk a mese végén. A kisebbiknek pedig Kicsiről, egy kisnyúlról és a hercegkisasszony barátságáról szóló mesét mondja, melyben a tükör (a csodalapocska) képezi csodás elemet a varázsmese szintjén, a felnőtt olvasó számára pedig átlibbenti a mesét egy parabolisztus történetté, mely az emberi előítéletekről, az önmagunkkal szembenézni képtelen vagy éppen hárító magatartásról tanúskodik. Ezek a mesék igazi mesék, melyek a bettelheimi paradigma szerint segítik kisnyulakat a felnőtté válás folyamatában. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a Lackó meséi az esti mese fontosságát, meghitt hangulatát idézi az olvasóban, anélkül hogy a didaxis bármilyen látszatát keltené. A mesék szimbólumokkal vannak tele (tükörbe nézés, lásd Hófehérke), melyek többsíkúvá formálják a mesét. A többszintű, többrétegű olvasat elkülöníti gyerek és felnőtt olvasatot. Van ezekben a mesékben valami az Alice, csodaországban mesei világából.
Egy furcsa éjszaka a címe a következő mesének (számomra a könyv legszebb meséje), mely akárcsak az előbbi mese Magyarózdon játszódik. Talán nem véletlen a két mese egymás után helyezése, hiszen az előbbi mese párjaként olvasható, ezúttal nem egy kisfiúról, hanem egy ózdi kislányról szól, aki Lackóhoz hasonlóan az állatok, pontosabban a kutyák jó barátja. Ez a kislány minden este megvendégeli a falu kutyáit, gondot visel rájuk, névszerint ismeri őket, egyenként szólítgatja vacsorázni. És amint azt a mesékből jól tudjuk: „Jó tett helyébe jót várj!”, mesei alapigazságnak megfelelően, váratlan meglepetésben lesz része: az állatok bált rendeznek a kastélyban a tiszteletére, ahol Lackóval táncolhat. Furcsa ez a kép, mely a mese kapcsán elénk tárul: az elhagyatott, ódon falu kastély megtelik élettel az állatok, és a két egymással hajnalig táncoló állatbarát gyereknek köszönhetően. Mesei univerzumba röpít a szerző már a mese kezdetén, hiszen a kislány, akit Rozália, a régi magtár padlásán élő denevér hív meg a bálba, nem gyalog, nem is lóháton, hanem repülve érkezik. Ez a nonszensz, abszurd elem is erősíti az előbbi képzetemet, mely szerint ezek a mesék néhol Alice csodálatos világát juttatják eszembe. És ez nem véletlen, hiszen az előbbihez hasonlóan reális és irreális, hétköznapi és csodás keveredik ezekben a modern mesékben is. Olyan világnak lehetünk tanúi, melyben a kislány kívánsága teljesül: éjszakánként madárrá változik, és megtanul „repülni, suhanni, szárnyalni”. Az állatvilág és az emberi világ tehát átjárható, de csak a gyerekek számára, azok számára, akik értenek az állatok nyelvén, és akik kölcsönösen segítik egymást, mint a mesebeli Lackó és a magyarózdi kislány. Vagy a Sziget-kék Valentinje.
A kötet címadó meséje egy helységnév meseszerű magyarázata. Béni és Zsola, kis mókus és róka történetével a szerző mítoszt teremt: „szeretnétek tudni, hogy miért így hívják ezt a falut?” Határozottsága már a történetmondás elején feltűnik: „mert akár akarjátok, akár nem, én elmondom”. A szerző kiszólása a későbbiekben is nyilvánvaló, jelenlétét mindvégig érzékelteti, ezzel mintegy fenntartja, élénkíti az olvasó-szerző kommunikációs kapcsolatot: „De biztosan tudni szeretnétek, hogy mi történt a kisrókákkal!” Ötletes, gyermeki szemléletet érvényesítő történet a kisrókák és mókuskölykök rivalizáló, majd megbékélő természetéről. „Kezet fogtak. Azóta is a fülei erdő az egyetlen, ahol a kisrókák és a mókuskölykök együtt játszanak.” A kötet címadó meséjének illusztrációja kerül a könyv borítójára is (Nessie Ramm rajza).
A következő mese (Hív a tenger) akarva akaratlan a Madagaszkár és a Némo nyomában rajzfilmeket juttatja a kis olvasó eszébe. Szereplői ezúttal a kezdő meséből megismert pasaréti Sokláb Banda tagjai. Sün Sanyi vízi rokonainak, a tengeri sünöknek a feltérképezésére készül. Ebben segíti őt Sokláb Banda apraja-nagyja. Sanyi és Alex (tengeri sün) találkozása, megismerkedése és életre szóló barátsága, vagyis a rokonsági viszonyok feltérképezése, valamint az állatok közbenjárása, egymást segítő magatartása, összetart(oz)ása a Duna folyó által, Budapesttől a Fekete-tengerig a józsefattilás testvériség és összetartozás eszméjét hangsúlyozza a mese felnőtt olvasóinak. Az állatok barátsága a gyermekek számára is örök mesei téma. Szűcs Teri ezúttal is ötletes, vicces és tanulságos mesét szerez a gyermekeknek. Nemcsak a történet témaválasztásában eredeti, de közvetlen stílusának köszönhetően is közel kerül a gyerekolvasók szívéhez.
Tanulságos történet a könyv hatodik meséje (A tanács) is, melyben Sajó, a házőrző kutya és barátja, Mokány, a cica, a küsmödi két híresség szavak nélkül, csupán mozdulatok segítségével, jó példával tanítják hűségre, házőrzői bölcsességre Lájbit, a siklódi macskát.
Ehhez hasonló tanulsággal átszőtt állattörténet a következő mese is, Téli mese három darab tanulsággal, mely kedves és szép mese az ajándékozás élményéről. Szereplői nem közönséges állatok, hanem Annácska, a nagyszívű teknős és Rozsomák. A mese végén a háromrétű tanulságot ezúttal maga a szerző vonja le: „1. Vakond és Rozsomák kamrája ugyanazzal a kulccsal nyílik (ez inkább természettudományos ismeret!, mint ahogy a következő tanulság is), 2. Rozsomák kedvenc eledele a sajtos cukkíni, 3. Minden jó, ha vége jó.”
A nagy alagút története helyszínéül a Margit-sziget szolgál. De nemcsak. Mert a Vadaspark lakói, a „törpedisznók” mindenféle megalázást, névcsúfolást, nemzetiségükön (bocsánat, fajukon) ért csorbát megelégelve egészen az Országházig „túrnak” a föld alatt (Duna alatt), és ott a Parlamentben is felszólalnak az őket ért diszkrimináció ellen. A helyszín tehát Budapest. A küldetés célja: kivívni más állatokkal való egyenjogúságukat. Tiszta véletlen folytán sikerül a ruhatáros unokájának, Jakabnak köszönhetően ezt elérniük.
Jól illik a kötet előbbi meséinek szemléletéhez, hangulatához az utolsó történet (Találkozás), mely egy udvarhelyi kislány és egy homoródi mackó, Döme találkozásának és barátságának nagy líraisággal megrajzolt története. A mese valóságos történetként indul. A fényképek nézegetése közben egy kép által az olvasó átlép a mesék, az irreális világba. A két főszereplő miután megismerkednek, egymás lakóhelyét kölcsönösen bemutatják, és együtt játszanak, a legtermészetesebben búcsút intenek egymásnak, hiszen abban a világban, mely őket körülveszi, kislány és medve barátsága lehetetlen. Lázár Ervin meséje jut eszembe a történet kapcsán: Mese a kislányról, aki mindenkit szeretett. Szerencsére a történet csak líraiságában és témájában közelít egymáshoz, és nem a végkifejletében. Ennek ellenére búcsúzásuk szomorúan zárja a történetet: „Amikor hiányzom – adja át búcsúzásképpen a medve verseit a kislánynak -, olvasd el, és nem leszel többé szomorú” Ezt követi a könyv utolsó fejezete, Vigasztalások, mely ezeket a versbe költött medveszerű lírai gondolatokat tartalmazza szürrealisztikus, álomszerű befejezéssel, kérdésfeltevéssel: „Macikám, kedves macikám, hát felébredtél?!”.
Szűcs Teri meséi, úgy is mondhatnók, modern állattörténetek. A valóság elemei (konkrét helyszínek, valóságos emberi környezet, gyermekszereplők stb.) és a képzelet szüleményei (állat és gyerek párbeszéde, a kislány repülése stb.) keverednek ezekben a történetekben. Mindegyik történet a maga nevében hordoz egyfajta tanulságot, tanulság mely kétrétű: gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól. Klasszikus, mondhatni ősi gyermekirodalmi toposzra épülnek ezek a mesék: ember és természet, ember és állat bensőséges kapcsolatára. Szűcs Teri történetei mégis korszerűek, eredetiek, a mai olvasóhoz szólnak. Tartalmi szempontból olyan naiv történetekről van szó, mely a gyerekek számára könnyen hozzáférhető, hiszen mindegyik a gyermeki világképre (mágikus, misztikus, animisztikus), érdeklődésre (a gyermeket mindig magával ragadta az állatvilág), annak sajátos képzeletére épül.
Olyan szimbólumokkal vannak teli ezek a történetek, melyek többsíkúvá teszik az értelmezést. Modernségük éppen ezen érhető tetten: parabolisztikusak, gyereket, felnőttet egyaránt megszólítanak. A történetek egyszerű, átlátható szerkezete, az epikus szál lineáris vezetése a narrátor részéről, a gyerekolvasó teljes tiszteletben tartását tükröző közvetlen elbeszélői stílus, közérthető nyelvezeten alapuló nagyszerű egyszerűség teszi vonzóvá a gyerekolvasó számára Szűcs Teri kötetét.
Ahogy kezembe veszem a könyvet, mindjárt az elején Paulovkin Boglárka Róka és egér új otthont keres című mesekönyve jut eszembe. Nemcsak a könyv formátuma miatt, hanem a borítólap belsején található térképek is ezt az érzést keltik bennem. Hasonlít a két könyv abból a szempontból is, hogy szereplői emberként gondolkodó és viselkedő állatok, akik, ha bajba kerülnek, egymás segítségére sietnek, születésnapokon megajándékozzák egymást, és a gyermekekkel éppolyan közvetlen, meghitt baráti kapcsolatban állnak, mint Róka és Egér a budapesti Andrissal. Nem véletlen a két könyv elméleti síkon való találkozása, hiszen mindkét könyv tulajdonképpen a barátságról szól, az emberi kapcsolatokról. Emberi? Inkább gyerek és állat közötti, melyet a klasszikus hazai és külföldi gyermekirodalom kanonizált. Így idéződik fel bennem a könyv olvasata kapcsán Szabó Magda Sziget-kék című meseregénye is, mely hasonlóképpen a gyerek és állat példaértékű viszonyáról, egymás megértéséről, kölcsönös tiszteletéről szól, szembeállítva mindezt a felnőttek természetromboló, zsarnoki, önző magatartásával.
Szűcs Teri könyve tíz fejezetből áll, melyből kilenc mese, az utolsó a Vigasztalások címmel a medve a kislánynak búcsúzásképpen ajándékul adott verseit tartalmazza.
Mesék-e ezek a történetek? A szerző mindjárt a könyv elején leszögezi, hogy a könyvben „(majdnem) minden szereplő és helyszín valóságos”. Ezzel elhárít mindenféle olyan olvasói elváráshorizontot, mely kérdésessé, meg nem történtté tételezné a soron következő történetek hamis voltát. A szerző tehát eloszlatja a helyszínek és szereplők imaginárius voltával kapcsolatos feltételezéseinket. Mindezt a borító belsején található térkép (Nessie Ramm, a könyv illusztrátorának rajza) is erősíti. A térképen ugyanis leolvashatók a mesekönyv helyszínei: Budapest és környéke (belváros, Országház, Pasarét, Margit-sziget), a Duna, és Erdély kisebb-nagyobb városai, települései (Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Udvarhely), illetve Magyarózd, Siklód, Küsmöd, Sóvidék, Erdőfüle). Szinte mindegyik mese pontos helymegjelöléssel indul („Ha Budapestből kivonjátok a lapos Pestet, mi marad?” vagy „Maros megyében a dombok közt addig kanyarog ide-oda a betonút…”,„Ózdon, a falu legvégén lakott egy kislány” vagy ismét egy másik mesében: „Van a világnak egy Erdővidék nevű szeglete” stb.
A helyszínek tehát valóságosak, a szereplők „majdnem” mind azok (a szerző szerint), macskák, névszerint: Lilu, Bernát, Zolkó, Nyaff, Kotyik, Tejfel; kutyák: Fifike, Puli Pál, Doktor Füleb; Brekusz, Lizárd, Vakond, Egérke, Annácska és Csigusz, mindannyian a Sokláb Banda tagjai. Rajtuk kívül még szerepel a mesékben Lackó és a magyarózdi kislány, Béni, a kisróka, Zsola, a mókus, Mokány és Sajó, a házőrző, Alex, a tengeri sün, és végül Döme, a homoródi medvebocs és barátja a kislány.
A könyvben közölt történeteket összességükben inkább nevezném modern mesefűzérnek, mint meseregénynek hiszen a történetekben más és más szereplőkkel találkozunk, Sokláb Banda ugyanis, melynek tagjaival az első mesében ismerkedik meg az olvasó, csupán az ötödik illetve a nyolcadik mesében tűnik fel újra. A többi mesék szereplői szintén állatok és gyerekek, egy kisfiú, Lackó, majd egy magyarózdi kislány, kinek nevét a szerző nem árulja el.
Az első mese a Samu és a Soklábak a Nagy Pasaréti Szellemjárásról szól, arról, hogy hogyan sikerült az állatoknak előkeríteniük Lalit, a kéményseprőt, és - mellesleg – arról, hogy Samu, a híres-nevezetes macskabandavezér miként vesztette el farkát. Amolyan tanító meseként indul tehát a történet, melyben a mindentudó szerzőről is kiderül többek között, hogy jó barátja a szóban forgó macskának. A történet egyszerű váza a következőképpen alakul: Bozó, a kéményseprő tengerimalaca Samuhoz szalad segítségért amint Lali gazdájának eltűnéséről szerez tudomást. Samu összehívja a Sokláb Bandát, melynek tagjai a tanácskozás után átfésülik a város összes kéményét, hiszen úgy vélik, a kéményseprő eltűnése csakis egy kéménybeszorulással magyarázható. Minekutána minden macska feketén bújik elő a kéményekből, az emberek mit sem értvén a helyzetből, szellemjárásnak vélik a mentőakciót. Lalira végül is Samu talál rá egy kéményben, csakhogy ezúttal ő szorul be. Innen kezdődve Benedek Elek meséje ötlik fel bennem, ahogy egymásba kapaszkodva próbálják kihúzni a bandavezért. Sajnos ennek a mentésnek az ára a macska farka lesz, mely kezükbe marad. De ezen a hős cseppet sem bánkódik, kárpótolja a Lali hálaképpen fizetett áfonyaszószos vaníliafagylaltja és a hírnév, melyet ezúttal nyer. A mese végén a szerző ismét összekacsint az olvasó gyerekkel: „Én pedig meg sokáig nevettem, mikor az elhűlt pasarétiek rejtélyes, fekete állatokról beszéltek nekem. Mert tudtam azt, amit már ti is tudtok.” A szerző beavatja a mesét hallgató vagy olvasó gyereket egy titkos világba, az állatok világába, világ melybe a felnőtteknek nincsen bejárata.
A következő csodás történet, mely Lackó meséi címet viseli Lackóról, a magyarózdi kisfiúról szól, aki ért a nyulak nyelvén. A mese csodás jellegét tehát ez a nem hétköznapi kapcsolat képezi. Nyúlanyónak kisnyulai születnek, akiket Lackó altat el meséivel esténként. A történet tulajdonképpen „mese a mesében”, azt a két mesét tartalmazza, melyet Lackó mond a kisnyulaknak: Nagyfülű és Holdbajusz, a két nagyobb és hangosabbik testvérnek, és Barátmentő Csodalapocska, mely a kisebbik, érzékenyebb lelkű nyulacskának szól.
Lackó jól ismeri nyulacskáit, tudja, hogy minden nyuszi más. Ezért más-más mesét mond nekik elalváskor. A csintalanabb, merészebb nyulaknak a vitézségről, bátorságról, hírnévről mesél, mely tulajdonságok a két mesehős, Nagyfülű és Holdbajusz személyében testesülnek meg, és amelyekkel a két nyúlnak sikerül azonosulniuk a mese végén. A kisebbiknek pedig Kicsiről, egy kisnyúlról és a hercegkisasszony barátságáról szóló mesét mondja, melyben a tükör (a csodalapocska) képezi csodás elemet a varázsmese szintjén, a felnőtt olvasó számára pedig átlibbenti a mesét egy parabolisztus történetté, mely az emberi előítéletekről, az önmagunkkal szembenézni képtelen vagy éppen hárító magatartásról tanúskodik. Ezek a mesék igazi mesék, melyek a bettelheimi paradigma szerint segítik kisnyulakat a felnőtté válás folyamatában. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a Lackó meséi az esti mese fontosságát, meghitt hangulatát idézi az olvasóban, anélkül hogy a didaxis bármilyen látszatát keltené. A mesék szimbólumokkal vannak tele (tükörbe nézés, lásd Hófehérke), melyek többsíkúvá formálják a mesét. A többszintű, többrétegű olvasat elkülöníti gyerek és felnőtt olvasatot. Van ezekben a mesékben valami az Alice, csodaországban mesei világából.
Egy furcsa éjszaka a címe a következő mesének (számomra a könyv legszebb meséje), mely akárcsak az előbbi mese Magyarózdon játszódik. Talán nem véletlen a két mese egymás után helyezése, hiszen az előbbi mese párjaként olvasható, ezúttal nem egy kisfiúról, hanem egy ózdi kislányról szól, aki Lackóhoz hasonlóan az állatok, pontosabban a kutyák jó barátja. Ez a kislány minden este megvendégeli a falu kutyáit, gondot visel rájuk, névszerint ismeri őket, egyenként szólítgatja vacsorázni. És amint azt a mesékből jól tudjuk: „Jó tett helyébe jót várj!”, mesei alapigazságnak megfelelően, váratlan meglepetésben lesz része: az állatok bált rendeznek a kastélyban a tiszteletére, ahol Lackóval táncolhat. Furcsa ez a kép, mely a mese kapcsán elénk tárul: az elhagyatott, ódon falu kastély megtelik élettel az állatok, és a két egymással hajnalig táncoló állatbarát gyereknek köszönhetően. Mesei univerzumba röpít a szerző már a mese kezdetén, hiszen a kislány, akit Rozália, a régi magtár padlásán élő denevér hív meg a bálba, nem gyalog, nem is lóháton, hanem repülve érkezik. Ez a nonszensz, abszurd elem is erősíti az előbbi képzetemet, mely szerint ezek a mesék néhol Alice csodálatos világát juttatják eszembe. És ez nem véletlen, hiszen az előbbihez hasonlóan reális és irreális, hétköznapi és csodás keveredik ezekben a modern mesékben is. Olyan világnak lehetünk tanúi, melyben a kislány kívánsága teljesül: éjszakánként madárrá változik, és megtanul „repülni, suhanni, szárnyalni”. Az állatvilág és az emberi világ tehát átjárható, de csak a gyerekek számára, azok számára, akik értenek az állatok nyelvén, és akik kölcsönösen segítik egymást, mint a mesebeli Lackó és a magyarózdi kislány. Vagy a Sziget-kék Valentinje.
A kötet címadó meséje egy helységnév meseszerű magyarázata. Béni és Zsola, kis mókus és róka történetével a szerző mítoszt teremt: „szeretnétek tudni, hogy miért így hívják ezt a falut?” Határozottsága már a történetmondás elején feltűnik: „mert akár akarjátok, akár nem, én elmondom”. A szerző kiszólása a későbbiekben is nyilvánvaló, jelenlétét mindvégig érzékelteti, ezzel mintegy fenntartja, élénkíti az olvasó-szerző kommunikációs kapcsolatot: „De biztosan tudni szeretnétek, hogy mi történt a kisrókákkal!” Ötletes, gyermeki szemléletet érvényesítő történet a kisrókák és mókuskölykök rivalizáló, majd megbékélő természetéről. „Kezet fogtak. Azóta is a fülei erdő az egyetlen, ahol a kisrókák és a mókuskölykök együtt játszanak.” A kötet címadó meséjének illusztrációja kerül a könyv borítójára is (Nessie Ramm rajza).
A következő mese (Hív a tenger) akarva akaratlan a Madagaszkár és a Némo nyomában rajzfilmeket juttatja a kis olvasó eszébe. Szereplői ezúttal a kezdő meséből megismert pasaréti Sokláb Banda tagjai. Sün Sanyi vízi rokonainak, a tengeri sünöknek a feltérképezésére készül. Ebben segíti őt Sokláb Banda apraja-nagyja. Sanyi és Alex (tengeri sün) találkozása, megismerkedése és életre szóló barátsága, vagyis a rokonsági viszonyok feltérképezése, valamint az állatok közbenjárása, egymást segítő magatartása, összetart(oz)ása a Duna folyó által, Budapesttől a Fekete-tengerig a józsefattilás testvériség és összetartozás eszméjét hangsúlyozza a mese felnőtt olvasóinak. Az állatok barátsága a gyermekek számára is örök mesei téma. Szűcs Teri ezúttal is ötletes, vicces és tanulságos mesét szerez a gyermekeknek. Nemcsak a történet témaválasztásában eredeti, de közvetlen stílusának köszönhetően is közel kerül a gyerekolvasók szívéhez.
Tanulságos történet a könyv hatodik meséje (A tanács) is, melyben Sajó, a házőrző kutya és barátja, Mokány, a cica, a küsmödi két híresség szavak nélkül, csupán mozdulatok segítségével, jó példával tanítják hűségre, házőrzői bölcsességre Lájbit, a siklódi macskát.
Ehhez hasonló tanulsággal átszőtt állattörténet a következő mese is, Téli mese három darab tanulsággal, mely kedves és szép mese az ajándékozás élményéről. Szereplői nem közönséges állatok, hanem Annácska, a nagyszívű teknős és Rozsomák. A mese végén a háromrétű tanulságot ezúttal maga a szerző vonja le: „1. Vakond és Rozsomák kamrája ugyanazzal a kulccsal nyílik (ez inkább természettudományos ismeret!, mint ahogy a következő tanulság is), 2. Rozsomák kedvenc eledele a sajtos cukkíni, 3. Minden jó, ha vége jó.”
A nagy alagút története helyszínéül a Margit-sziget szolgál. De nemcsak. Mert a Vadaspark lakói, a „törpedisznók” mindenféle megalázást, névcsúfolást, nemzetiségükön (bocsánat, fajukon) ért csorbát megelégelve egészen az Országházig „túrnak” a föld alatt (Duna alatt), és ott a Parlamentben is felszólalnak az őket ért diszkrimináció ellen. A helyszín tehát Budapest. A küldetés célja: kivívni más állatokkal való egyenjogúságukat. Tiszta véletlen folytán sikerül a ruhatáros unokájának, Jakabnak köszönhetően ezt elérniük.
Jól illik a kötet előbbi meséinek szemléletéhez, hangulatához az utolsó történet (Találkozás), mely egy udvarhelyi kislány és egy homoródi mackó, Döme találkozásának és barátságának nagy líraisággal megrajzolt története. A mese valóságos történetként indul. A fényképek nézegetése közben egy kép által az olvasó átlép a mesék, az irreális világba. A két főszereplő miután megismerkednek, egymás lakóhelyét kölcsönösen bemutatják, és együtt játszanak, a legtermészetesebben búcsút intenek egymásnak, hiszen abban a világban, mely őket körülveszi, kislány és medve barátsága lehetetlen. Lázár Ervin meséje jut eszembe a történet kapcsán: Mese a kislányról, aki mindenkit szeretett. Szerencsére a történet csak líraiságában és témájában közelít egymáshoz, és nem a végkifejletében. Ennek ellenére búcsúzásuk szomorúan zárja a történetet: „Amikor hiányzom – adja át búcsúzásképpen a medve verseit a kislánynak -, olvasd el, és nem leszel többé szomorú” Ezt követi a könyv utolsó fejezete, Vigasztalások, mely ezeket a versbe költött medveszerű lírai gondolatokat tartalmazza szürrealisztikus, álomszerű befejezéssel, kérdésfeltevéssel: „Macikám, kedves macikám, hát felébredtél?!”.
Szűcs Teri meséi, úgy is mondhatnók, modern állattörténetek. A valóság elemei (konkrét helyszínek, valóságos emberi környezet, gyermekszereplők stb.) és a képzelet szüleményei (állat és gyerek párbeszéde, a kislány repülése stb.) keverednek ezekben a történetekben. Mindegyik történet a maga nevében hordoz egyfajta tanulságot, tanulság mely kétrétű: gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szól. Klasszikus, mondhatni ősi gyermekirodalmi toposzra épülnek ezek a mesék: ember és természet, ember és állat bensőséges kapcsolatára. Szűcs Teri történetei mégis korszerűek, eredetiek, a mai olvasóhoz szólnak. Tartalmi szempontból olyan naiv történetekről van szó, mely a gyerekek számára könnyen hozzáférhető, hiszen mindegyik a gyermeki világképre (mágikus, misztikus, animisztikus), érdeklődésre (a gyermeket mindig magával ragadta az állatvilág), annak sajátos képzeletére épül.
Olyan szimbólumokkal vannak teli ezek a történetek, melyek többsíkúvá teszik az értelmezést. Modernségük éppen ezen érhető tetten: parabolisztikusak, gyereket, felnőttet egyaránt megszólítanak. A történetek egyszerű, átlátható szerkezete, az epikus szál lineáris vezetése a narrátor részéről, a gyerekolvasó teljes tiszteletben tartását tükröző közvetlen elbeszélői stílus, közérthető nyelvezeten alapuló nagyszerű egyszerűség teszi vonzóvá a gyerekolvasó számára Szűcs Teri kötetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése