Sokat gondolkodtam, milyen könyvet lehet ajánlani egy 10 évesnek, aki félig-meddig átizgulta a
Harry Potter-féle tündérmese kalandjait.
Liz Pichon Tom Gates-sorozatának első kötete (Az én csúcsszuper világom)
az a könyv, amely életszerűségével megtöri a Harry Potter több hónapos uralmát
a kiskamasz olvasói életében, visszacsábítva őt a hétköznapok valóságába, úgy, hogy közben szórakoztat és feledtet, önfeledt játékra hív és
nevettet.
Bár hazai berkekben nem ismert Liz Pichon neve, Angliában és
még számos országban minden új könyvének megjelenését rajongók széles tábora
várja. Az alig 13 éves Dragomán Gábor nagyszerű fordításának és a Kolibri kiadó
közbenjárásának köszönhetően, remélhetően, a magyar olvasóközönséggel sem lesz
ez másképp.
A Roald Dahl-díjas brit illusztrátor a 2004-ben megjelent The Ugly Bug című
képeskönyvével lépett be az angol gyermekkönyves szakmában, melyet ő maga is
írt, nem csak illusztrált. Könyve a legkisebb olvasóközönséget célozta meg.
Később még ugyanennek a korosztálynak jelentette meg a Pingvinek című
gyerekkönyvét. Azonban igazi elismerést és sikert a kiskamaszoknak szánt Tom
Gates -sorozata hozta meg, melynek első kötete, The Brillian World of Tom
Gates, 2011-ben jelent
meg, és az elmúlt 4 év alatt még 6 kötet
követte.
Boldizsár Ildikó „családi könyveknek”, mások
„problémafelvető” irodalomnak, Lovász Andrea a „felnőttesedő” gyermekirodalmunk
sajátos műfajaként konstatáló „szocio tartalmú” gyerekkönyveknek nevezi a Tom
Gates-hez hasonló tartalmú könyveket, melyekben az egyéni, családi vagy
társadalmi kírzishelyzetekkel szembesül az olvasó. Liz Pichon könyve napló, egy 11 éves fiú (Tom
Gates) monologikus, vallomásszerű szövege az iskoláról, családról, barátokról,
hétköznapok valóságáról. Bár a
klasszikus modernek (70-es évek) kedvelt műfaja volt ez a hétköznapokat humorral, kamasz
nyelvezettel, iróniával megelevenítő beszédmód (lásd Bálint Ágnes Szeleburdi család, Hajónapló,
Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? stb.),
a kortárs magyar gyermekirodalomból szinte teljesen hiányzik ez a műfaj. De lássuk, miben rejlik a könyv külföldi sikere?
A külföldi gyermekirodalomban az ilyen típusú, naplószerű
gyerek- és ifjúsági könyvek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a kis-és
nagykamaszok körében. A felnőtt elbeszélő helyét
egy gyerek veszi át, amely hitelesebben tud szólni arról a világról, mely őt
körülveszi (Lásd az Egy ropi naplója sikerét).
A gyermeki nézőpont érvényesítése ugyanakkor nyelvi hitelességgel is jár:
diákszleng, argó, zsargon használatát vonja maga után. Így érzi magát otthon
benne a mai fiatal olvasó. És ezzel már
válaszoltam is arra a kérdésre, miben rejlik a Tom Gates-sorozat népszerűsége:
úgy tartalmában, mint nyelvében igazodik a mai kiskamaszok olvasói igényeihez,
elvárásaihoz. „A gyerekkönyvek világa
mára sokkal életszerűbb, valószerűbb, (…) ugyanis nem elhallgat, hanem
átfogalmaz, lefordítja, tolmácsolja a gyereknek a mindennapokat” – fogalmazza
meg a kortárs művek új tendenciáját Lovász Andrea a Felnőtt gyermekirodalom című tanulmánykötetében.
Az 5. osztályos Tom a mindenkori kamasz kíméletlen
kritikájával illeti egész környezetét, leplezetlenül, vallomásszerűen tárja fel
véleményét mindenről és mindenkiről: az iskolai feladatokról, osztályfőnökéről,
idegesítő nővéréről, kínosan öltőző papájáról, bosszantó bumfordi padtársáról, unalmas
tanárairól, és azt sem rejti véka alá, mennyire nehezére esik egy ilyen
világban konformizálódni. Napjai azonos forgatókönyv alapján telnek: felkelés,
iskola, haza, otthon házi feladat írása, néha játék a barátokkal. Kedvenc
időtöltése a zenehallgatás, gitározás (együttest alapít társaival), firkálás
(gyakran az iskolai padra), képregény-olvasás. De kéztöréssel véget ért családi
sátorozásról, koncertről, osztálykirándulásról, kínos fényképezkedésről, a
kiálhatatlan családi barátokról, a nagymama rémes konyhaművészetéről is
beszámol a könyv főhőse. Liz Pichon kiváló ismerője a kamasz léleknek.
Szórakoztató stílusa lenyűgözi az olvasót. Diákcsínyek, leégések, cikizések,
élcelődések, kisebb bosszúságok, botlások, balul elsült poénok, rokonszenvek, ellenszenvek,
füllentések, kamaszos ügyetlenségek, átverések stb. kronologikus felfűzései
alkotják a regény szerkezetét. A „gyereknarrátor” közvetlen, szókimondó monológszerű
történetmondása illeszkedik az új olvasói elvárásokhoz.
A pad- és falfirkák, trapitik sajátos jegyeit magukon viselő
képek nagyszerűen illeszkednek a kamaszok életérzéséhez, zilált
lelkiállapotához, labilis hangulatához, a kamaszkorra oly jellemző kuszált én-
és világképhez. A tartalom, nyelvezet és
képi megjelenítés összhangjában, újszerűségében rejlik a könyv külföldi sikere.
A humor, mely kétségtelen, hogy a modern gyermekirodalom
alapvető követelménye, s mely ebben a könyvben is tetten érhető, interaktív
jelenség. Együttnevetésre, cinkosságra, játékra szólítja fel a mai olvasót.
Ehhez társul némi irónia, mint posztmodern jelenség, mely ugyanakkor a
felnőtt-kamasz, kamasz-kamasz kommunikációs kapcsolat sajátos megnyilvánulási
formája. Az előbbit ugyanis a különböző értékrend teszi azzá, az eltérő
vélemények okozta súrlódások, gúnyolódások. Aki ismeri ezt a korosztályt az
tudja, hogy ez nem sértő, nem durva, bár van benne némi felnőtti image-romboló
szándék, mégis legfeljebb elmosolyodunk rajta.
És szóljunk egy pár mondatot a fordításról is, hisz az sem
egy mindennapi történet. A könyvet ugyanis a 12 éves Dragomán Gábor fordította,
aki az angol szleng kiváló ismerőjeként nagyszerűen tudta visszaadni a mai
tizenévesek világszemléletét, sajátos nyelvezetét, életérzését. Nem titok, hogy
volt honnan ellesse a fordítás csínját-bínját, örömét vagy kínját, hiszen
édesanyja Szabó T. Anna a kiváló költő, műfordító, édesapja a világhírű kortárs
író, Dragomán György, aki nemrég, egy író-olvasó találkozón is azt vallotta, hogy a fordítás az írás előszobája.
Meggyőződésem, hogy Gábor munkája így első nekifutásra
zseniálisra sikeredett, bár nem olvastam az eredetit, nagyszerűen értelmezi,
tolmácsolja Tom Gates világát. Hisz Umberto Eco, a posztmodern irodalom Mestere
így vall a fordításról: „A fordítás interpretáció, … és a szöveghűség nem módszer, hanem hit,
hogy fordítás igenis lehetséges. A fordítás legfeljebb olyan szabályozatlan
tevékenység, ami által megértjük azt, amit a saját nyelvünk nem volt képes
kifejezni". (Dragomán Gáborral, a könyv fordítójával itt: olvashattok interjút).
Megkérdeztem 10 éves fiam véleményét is a könyvről, aki a Harry Potter 4.
kötetének olvasását félbeszakítva egy nap alatt olvasta ki a könyvet, a
következőket mondta: „A könyv valóban 10 pontos, ahogy a szerző, Tom Gates is ajánlja. Csúszszuper! Hasonlít egy másik vagány
naplószerű könyvhöz, az Egy Ropi naplójához, de míg ott „rossz dolgok” is
történtek, ebben a könyvben minden jó és szórakoztató. Ez az a könyv, amit nem
lehet letenni. ”
(Marci)
Bár a 10 éves kiskamasz nem árulná el, de talán nem is tudná elmondani
mi váltja ki tetszését egy ilyen könyv elolvasása, azonban nem kell ahhoz nagy
szakértelem, hogy bárki leleplezze a könyv sikerének titkát: tetszeni akar az
olvasónak, gyönyörködtetni. Mellőzi a didaktikus, morális, pszichologizáló
célzatosságot. Nem akarja átverni a gyereket. Épp ellenkezőleg: nagyra tartja
őt. Egyenlő partnerséget feltételez író és olvasó között. Játékra csábít.
Örömet akar szerezni. S e cél érdekében újszerű, vonzó nyelvi, stiláris, képi
eszközöket is bevet, ami egy igényes olvasó számára akár giccsnek tűnhet. És
még egy fontos dolog: az ilyen gyermeki perspektívákat érvényesítő művek
megdöntik a felnőttek „mindentudó”, „tökéletes” felsőbbrendűségét. Ebben rejlik
a könyv sikerének titka.
S ez mi mást bizonyít, ha nem azt, hogy a gyermekirodalom már
rég kinőtte gyerekcipőjét. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése