Olvasd el, ha már elmúltál 6 és még nem vagy 99!

Sokat gondolkodtam, milyen könyvet lehet ajánlani egy 10 évesnek, aki félig-meddig átizgulta a Harry Potter-féle tündérmese kalandjait.  Liz Pichon Tom Gates-sorozatának első kötete (Az én csúcsszuper világom) az a könyv, amely életszerűségével megtöri a Harry Potter több hónapos uralmát a kiskamasz olvasói életében, visszacsábítva őt a hétköznapok valóságába, úgy, hogy közben szórakoztat és feledtet, önfeledt játékra hív és nevettet. 

Bár hazai berkekben nem ismert Liz Pichon neve, Angliában és még számos országban minden új könyvének megjelenését rajongók széles tábora várja. Az alig 13 éves Dragomán Gábor nagyszerű fordításának és a Kolibri kiadó közbenjárásának köszönhetően, remélhetően, a magyar olvasóközönséggel sem lesz ez másképp.

A Roald Dahl-díjas brit illusztrátor a 2004-ben megjelent The Ugly Bug című képeskönyvével lépett be az angol gyermekkönyves szakmában, melyet ő maga is írt, nem csak illusztrált. Könyve a legkisebb olvasóközönséget célozta meg. Később még ugyanennek a korosztálynak jelentette meg a Pingvinek című gyerekkönyvét. Azonban igazi elismerést és sikert a kiskamaszoknak szánt Tom Gates -sorozata hozta meg, melynek első kötete, The Brillian World of Tom Gates,  2011-ben jelent meg, és az elmúlt 4 év alatt még  6 kötet  követte.

Boldizsár Ildikó „családi könyveknek”, mások „problémafelvető” irodalomnak, Lovász Andrea a „felnőttesedő” gyermekirodalmunk sajátos műfajaként konstatáló „szocio tartalmú” gyerekkönyveknek nevezi a Tom Gates-hez hasonló tartalmú könyveket, melyekben az egyéni, családi vagy társadalmi kírzishelyzetekkel szembesül az olvasó.  Liz Pichon könyve napló, egy 11 éves fiú (Tom Gates) monologikus, vallomásszerű szövege az iskoláról, családról, barátokról, hétköznapok valóságáról.  Bár a klasszikus modernek (70-es évek) kedvelt műfaja volt ez a hétköznapokat humorral, kamasz nyelvezettel, iróniával megelevenítő beszédmód (lásd Bálint Ágnes Szeleburdi család, Hajónapló, Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? stb.), a kortárs magyar gyermekirodalomból szinte teljesen hiányzik ez a műfaj.  De lássuk, miben rejlik a könyv külföldi sikere?

A külföldi gyermekirodalomban az ilyen típusú, naplószerű gyerek- és ifjúsági könyvek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a kis-és nagykamaszok körében. A felnőtt elbeszélő helyét egy gyerek veszi át, amely hitelesebben tud szólni arról a világról, mely őt körülveszi (Lásd az Egy ropi naplója sikerét). A gyermeki nézőpont érvényesítése ugyanakkor nyelvi hitelességgel is jár: diákszleng, argó, zsargon használatát vonja maga után. Így érzi magát otthon benne a mai fiatal olvasó.  És ezzel már válaszoltam is arra a kérdésre, miben rejlik a Tom Gates-sorozat népszerűsége: úgy tartalmában, mint nyelvében igazodik a mai kiskamaszok olvasói igényeihez, elvárásaihoz. „A gyerekkönyvek világa mára sokkal életszerűbb, valószerűbb, (…) ugyanis nem elhallgat, hanem átfogalmaz, lefordítja, tolmácsolja a gyereknek a mindennapokat” – fogalmazza meg a kortárs művek új tendenciáját Lovász Andrea a Felnőtt gyermekirodalom című tanulmánykötetében. 

Az 5. osztályos Tom a mindenkori kamasz kíméletlen kritikájával illeti egész környezetét, leplezetlenül, vallomásszerűen tárja fel véleményét mindenről és mindenkiről: az iskolai feladatokról, osztályfőnökéről, idegesítő nővéréről, kínosan öltőző papájáról, bosszantó bumfordi padtársáról, unalmas tanárairól, és azt sem rejti véka alá, mennyire nehezére esik egy ilyen világban konformizálódni. Napjai azonos forgatókönyv alapján telnek: felkelés, iskola, haza, otthon házi feladat írása, néha játék a barátokkal. Kedvenc időtöltése a zenehallgatás, gitározás (együttest alapít társaival), firkálás (gyakran az iskolai padra), képregény-olvasás. De kéztöréssel véget ért családi sátorozásról, koncertről, osztálykirándulásról, kínos fényképezkedésről, a kiálhatatlan családi barátokról, a nagymama rémes konyhaművészetéről is beszámol a könyv főhőse. Liz Pichon kiváló ismerője a kamasz léleknek. Szórakoztató stílusa lenyűgözi az olvasót. Diákcsínyek, leégések, cikizések, élcelődések, kisebb bosszúságok, botlások, balul elsült poénok, rokonszenvek, ellenszenvek, füllentések, kamaszos ügyetlenségek, átverések stb. kronologikus felfűzései alkotják a regény szerkezetét. A „gyereknarrátor” közvetlen, szókimondó monológszerű történetmondása illeszkedik az új olvasói elvárásokhoz.

A pad- és falfirkák, trapitik sajátos jegyeit magukon viselő képek nagyszerűen illeszkednek a kamaszok életérzéséhez, zilált lelkiállapotához, labilis hangulatához, a kamaszkorra oly jellemző kuszált én- és világképhez.  A tartalom, nyelvezet és képi megjelenítés összhangjában, újszerűségében rejlik a könyv külföldi sikere.

A humor, mely kétségtelen, hogy a modern gyermekirodalom alapvető követelménye, s mely ebben a könyvben is tetten érhető, interaktív jelenség. Együttnevetésre, cinkosságra, játékra szólítja fel a mai olvasót. Ehhez társul némi irónia, mint posztmodern jelenség, mely ugyanakkor a felnőtt-kamasz, kamasz-kamasz kommunikációs kapcsolat sajátos megnyilvánulási formája. Az előbbit ugyanis a különböző értékrend teszi azzá, az eltérő vélemények okozta súrlódások, gúnyolódások. Aki ismeri ezt a korosztályt az tudja, hogy ez nem sértő, nem durva, bár van benne némi felnőtti image-romboló szándék, mégis legfeljebb elmosolyodunk rajta.

És szóljunk egy pár mondatot a fordításról is, hisz az sem egy mindennapi történet. A könyvet ugyanis a 12 éves Dragomán Gábor fordította, aki az angol szleng kiváló ismerőjeként nagyszerűen tudta visszaadni a mai tizenévesek világszemléletét, sajátos nyelvezetét, életérzését. Nem titok, hogy volt honnan ellesse a fordítás csínját-bínját, örömét vagy kínját, hiszen édesanyja Szabó T. Anna a kiváló költő, műfordító, édesapja a világhírű kortárs író, Dragomán György, aki nemrég, egy író-olvasó találkozón is azt  vallotta, hogy a fordítás az írás előszobája.

Meggyőződésem, hogy Gábor munkája így első nekifutásra zseniálisra sikeredett, bár nem olvastam az eredetit, nagyszerűen értelmezi, tolmácsolja Tom Gates világát. Hisz Umberto Eco, a posztmodern irodalom Mestere így vall a fordításról: „A fordítás interpretáció,  … és a szöveghűség nem módszer, hanem hit, hogy fordítás igenis lehetséges. A fordítás legfeljebb olyan szabályozatlan tevékenység, ami által megértjük azt, amit a saját nyelvünk nem volt képes kifejezni".  (Dragomán Gáborral, a könyv fordítójával itt: olvashattok interjút).

Megkérdeztem 10 éves fiam véleményét is a könyvről, aki a Harry Potter 4. kötetének olvasását félbeszakítva egy nap alatt olvasta ki a könyvet, a következőket mondta: „A könyv valóban 10 pontos, ahogy a szerző, Tom Gates is ajánlja. Csúszszuper! Hasonlít egy másik vagány naplószerű könyvhöz, az Egy Ropi naplójához, de míg ott „rossz dolgok” is történtek, ebben a könyvben minden jó és szórakoztató. Ez az a könyv, amit nem lehet letenni. ” (Marci)

Bár a 10 éves kiskamasz nem árulná el, de talán nem is tudná elmondani mi váltja ki tetszését egy ilyen könyv elolvasása, azonban nem kell ahhoz nagy szakértelem, hogy bárki leleplezze a könyv sikerének titkát: tetszeni akar az olvasónak, gyönyörködtetni. Mellőzi a didaktikus, morális, pszichologizáló célzatosságot. Nem akarja átverni a gyereket. Épp ellenkezőleg: nagyra tartja őt. Egyenlő partnerséget feltételez író és olvasó között. Játékra csábít. Örömet akar szerezni. S e cél érdekében újszerű, vonzó nyelvi, stiláris, képi eszközöket is bevet, ami egy igényes olvasó számára akár giccsnek tűnhet. És még egy fontos dolog: az ilyen gyermeki perspektívákat érvényesítő művek megdöntik a felnőttek „mindentudó”, „tökéletes” felsőbbrendűségét. Ebben rejlik a könyv sikerének titka.  

S ez mi mást bizonyít, ha nem azt, hogy a gyermekirodalom már rég kinőtte gyerekcipőjét.