A világ minden kincse, avagy a polaritás drámája

„Jelképek erdején át visz az ember útja” (Charles Baudelaire)

Az élet egy fekete-fehér sakktábla. Rajta fekete-fehér bábuk, melyek mi vagyunk. Nemcsak az univerzumban létezik ez a polaritás, hanem az emberekben is. Saját belső és külső világunkban, az egészben, szintúgy a részben. A világ minden kincse című mesében ez a kettősség emeli filozófiai magasságokba a történetet.

„Jelképek erdején át visz az ember útja” – írta hasonlóképpen Baudelaire. Bátki könyvében egy jelképes utazásnak vagyunk szemtanúi. A kislány, Micó, miközben elveszett kincseket keres, az életet járja végig. Megtapasztalja a polaritás drámáját. Tapasztalat, mely féltétlenül szükséges ahhoz, hogy önmagára leljen, hogy megismerje az élet értelmét, a világ működésének lényegét. Barátság, szerelem, család, hivatás, egészség, harc – sorsunk sokfajta színterén játszódhat a dráma. De a harcot mindenkinek a saját lelkében kell megvívnia.

A harc, a konfliktus, mely minden valódi, azaz mitikus mese alapvető szerkezeti eleme, filozófiai síkon egybeesik a létezés polaritásának elméletével. A konfliktus a modern mesékben nemcsak egy negatív és egy pozitív szereplő között jön létre, hanem a szereplő tapasztalatai és gondolatai között, lelke mélyén: lényeg ugyanaz, a mesék esszenciája, a konfliktus. És itt nem az a tét, hogy ki kerül ki győztesen, hanem az, hogy sikerül-e megteremteni, megőrizni az egyensúlyt!? Hétköznapjainkban, önmagunkban, kapcsolatainkban. Persze ezt a keresést átfűzi az a fajta ősi, elemi optimizmus, mely szerint mindig a jó győzedelmeskedik, a pozi

tív a negatív fölé kerekedik. Pedig mindennapi életünk során tapasztaljuk, hogy ez nem ilyen egyértelmű, nem ilyen végletes. Ugyanezt valósítja meg a mese is azáltal, hogy egy rendszert alkot, egy olyan rendszer, mely összeköti mindezeket a világokat: az univerzumot, a környezetünket, és a bennünk lévő világot. Világok, mely kétpólusúak. „A mese az a történet, mely képes összerendezni a káoszt (…) Gyógyító erejének ez a titka.” – írja Boldizsár Ildikó.

De miféle polaritásról van itt szó? Arról, melyet mindennap megtapasztalunk. A jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka, az öröm és az üröm, a boldogság és a boldogtalanság, a csend és a zaj, a magány és a közösség, az élet és a halál, a nő és a férfi, a fekete és a fehér.

A jó mese arról szól, hogy ha szívedben kérdés születik, akkor az előbb utóbb vonzza a feleletet. A jó mese, a halhatatlan mese az, mely élni tanít. Az értékes irodalmi szövegek ilyenek. Bátky meséje ilyen. És hogyan mondja el mindezt a gyermeki képzelet nyelvén? Lássuk csak!

A történet a csodák világába kalauzolja az olvasót. A képzelet, a fantázia világába. A mese kezdő formulájából, mely a klasszikus meséink kötelező kezdése („Az üveghegy tetején volt egy ház. Ebben az házban lakott egy család. Öt fiú és egyetlen lány.”) megteremtődik a reális világból való áttérés az irreális világba. A gyerek, aki a mesét hallgatja, elvonatkoztat a valóságtól, működésbe lép az un. „kettős tudat”. Ez az jelenti, hogy ezentúl a mesehallgató minden cselekvésnek, térnek és időnek mitikus, szimbolikus értelmet tulajdonít. Megtörténik a csoda. Az átváltozás.

Bátky meséje modern mese. Hagyományokból építkezik ugyan, mégis kortárs. A világkép, melyet tükröz, nem egy egységes, ősi világkép, hanem a szerző saját világképe. „Tipizáló egyszerűség” – írja Boldizsár Ildikó azonban felrúgja a klasszikus mesekövetelményeket azzal, hogy szereplői nem az állandó szerepkörökből kerülnek ki, hanem vagy hétköznapi figurák, vagy a fantázia szüleményei.

Létezik Bátky írásaiban egyfajta hasonlóság. Az apa erőteljes szerepe, jelenléte a történetben itt is, akárcsak a Morciban tetten érhető. Micó papája mindig úton van. Az apa jelenlétének, szeretetének hiánya, valamint a titkok, melyek az ő személye körül sűrűsödnek, nyomot hagynak, mi több elindítják a külső és belső történéseket. Micónak, a legkisebbik gyereknek az apa iránti ragaszkodása, illetve a hosszú távolléte okozta várakozása bontja ki benne a kíváncsiságot, hogy kinyissa az apa utazásai során felgyűjtött kincseket tartalmazó ládát. Micónak azonban csalódnia kell: „…semmit nem talált. A kincsek mintha világgá szaladtak volna.”

Elindul a legkisebb családtag az elveszett kincsek felderítésére. Klasszikus mesei alaphelyzet: a hiány megszüntetése, a rend helyreállítása, az igazi értékek felkutatása. De milyen kincsekről van itt szó? Talpalatnyi hely (otthon), a csend, a sötétség, a mozdulatlanság, a mindentudás. Mindezek önmagukban nem értékek, csak a polaritásban nyernek értelmet. Mert mit ér a repülés, talpalatnyi hely nélkül? Mit ér a zaj, csönd nélkül. És mit ér a világosság sötétség nélkül? Mindezek az értékek a másik pólus felől nyernek értelmet. Az igazi értékek, kincsek önmagunkban rejlenek. Csakhogy ezt Micó még nem tudja. Csupán az utazása végén kerül ennek a tudásnak a birtokába.

A rézcsőrű hátán való utazása a Nils Horgerson csodálatos kalandjai meseregényt juttatja eszünkbe, neki köszönhetően járja körbe a világot Micó. A kincskeresés szimbolikus utazása során egész sor olyan alakkal találkozik, akik szintén valamilyen kincset keresnek.

Az utazás első állomásaként egy kedves arcú, egyenruhás alak igazítja el őket abban az országban, ahol mindenki repülni kénytelen. A lebegés, a repülés motívuma egyik kedvenc részem, hiszen gyerekek gyakori, visszatérő álma a világ fölötti repülés. Csodálatos érzés birtokába jut Micó, megtapasztalhatja rézcsőrű nagyszerű világát. Csakhogy „Repülő föld” legóhajtottabb kincse a talpalatnyi hely. A talpalatnyi hely a repülés metamorfózisában érvényesülhet. Néha repülnünk kell, hogy a földtől, valóságtól való elrugaszkodásunk során az álmok megvalósulásának a hitét elültessük lelkünkben. De jaj, annak, aki ottreked az álmok magaslatán. Álmait csakis a földön tudja valóra váltani.

A második utazás során Micó és rézcsőrű egy fura kis emberkével találkozik, aki az állandó zajban, mely jelen esetben a külső valóság, a körülöttünk zajló rohanó világ és felgyorsul életet szimbolizálja, a csendre vágyik, mely a megnyugvás, a befele fordulás, az önmagunkra találás, a benső énünkkel töltött hasznos időnek a jelképes kifejezése.

A harmadik út során egy pökhendi napszemüveges oktatja ki az utazókat, kinek az állandó fényességben a sötétség jelenti a legnagyobb kincset.

Az epizódok a mese hagyományos szerkezetét, felépítését követik. A 3 + 2- es tagoltság, mely egy-egy epizódnak, utazásnak, az elveszett kincsek felkutatásának céljából bontakozik ki, a legvégén, a hazaérkezéssel, és az apa általi magyarázattal, szimmetrikus, kétszer hármas, tagoltságúvá fejlődik.

Meg kell tanulnunk értékelni azt, amink van. A világ összes kincse filozófiai tartalmakba kalauzolja az olvasót. A kettősség, a polaritás az ősi jin és jang egymást kiegészítő szétválaszthatatlan egységét sugallja. Bátky ősi ellentétek mentén építi fel meséjét, axiológiai síkon bontja ki a mese üzenetét.

Micó utazása szinte hiábavaló volna, hisz úgy ér haza, hogy nem talált rá az elveszett kincsekre, illetve utazása során olyan kincseket lel, melyeket képtelen hazavinni (Minden epizód végén tehetetlenül kérdezi: „Hogyan lehet ezeket a kincseket hazavinni?), hiszen ezek a kincsek ott, abban a szubjektív tér és idő (mitikus) közepette nyernek értelmet.

A keresett kincsre csupán hazaérkezése után talál rá. Édesapja szeretettel világosítja fel kislányát, hogy a kincs ő maga. Mert kincsek vagyunk mindannyian valaki számára. S ha mindezt nem hisszük, keressük fel először önmagunkban a saját kincseinket. Ott lapulnak lelkünk mélyén. Ebben segít Bátky könyve minden gyermeknek és felnőttnek.

A világ összes kincse különleges könyv, benne irodalom, képzőművészet és zene olvad eggyé, hiszen a könyvhöz CD-melléklet is társul. A különleges szépségű könyv a Csimota kiadó gondozásában jelent meg 2012-ben. Az ötlet, mely szerint szöveg-kép-hang hármas egységként funkcionáljon egy könyvben, és amelyet a korábbi kötetben a Csodafában oly nagyszerűen sikerült megvalósítania a kiadónak, a sorozat folytatásaként új illusztrátorral és új zeneműfajjal próbálták mindezt megteremteni. A történet megírására ezúttal az ismert többkötetes szerzőt, Bátky Andrást kérte fel a kiadó, a képi világ megteremtéséről Rofusz Kinga gondoskodott. Lebegő alakjai, nagyszerűen illeszkednek Bátky szövegének szürreális jellegéhez. A hanganyagot, melyet a Sárik Péter Trió névadó szerzője szerzett, ugyanezt a lebegést adja vissza a hallgatónak. És ez nem véletlen, hiszen a jazz a legszabadabb zenei műfaj, mintegy felkínálja a szárnyalást, az individualizmust, úgy az előadónak, mint a hallgatónak. A zene megírásakor a jazz muzsika megismertetése, megkedveltetése jelentette a fő kiindulópontot, s habár a Sárik  Péter Trió nemrég feloszlott, szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy mindez a könyv megjelenését követően történt, és így a kiadó kezdeményezésének köszönhetően új rendhagyó könyvvel gazdagodott a kortárs gyermekirodalom.