Nem hiszek a véletlenekben. Mint ahogy abban sem, hogy véletlenül kerültem kapcsolatba Szabó T. Anna gyermekverseivel már anyaságom egész korai szakaszában, amikor a mondókák után verseket olvastam fel nagyfiamnak már 2 és fél évesen a Formák a tubusból vagy a Friss tinta! antológiából. Legkedvesebb versünk volt a Vörös mozdony, sokáig mondogatta a vers kezdő sorait: „Sz-te, sz-te, sz-te-nete.” Megfogta a ritmusa. Aztán később a Kerge ABC-ben pillanatok alatt megtanulta azokat a versikéket is, melyben számára ismert nyelvi világot észlelt: „Angolna, lába volna barangolna”. A gyermek ösztönösen otthon mozog ebben a nyelvi világban (a határtalan képzelet, a „ha” világa, valamint a „zenei jellegű ismétlés” (rím) bűvölő-bájoló világa, a varázsigék világa, melyek az ősi kultúrákban oly nélkülözhetetlenek voltak, és melyek akár révületbe, transzba ejtették az énekeseket). A nagy költők ezt érzik, vissza is adják. A kiváló nyelvészek tudják. Az előbbit Szabó T. Annára, az utóbbit édesapjára, a kiváló erdélyi nyelvészprofesszorra értettem. Alma nem esik messze a fájától. Annál is inkább, mert ha valaki komolyan próbálja összeilleszteni, kapcsolatba hozni, megfejteni egy verseskötet rímelő szavait, nyelvészeti ismeretek nélkül nevetségessé teszi magát. De játéknak, ahogy Arany János is mulatott vele, igen alkalmas.
Az előbb azt írtam nincsenek véletlenek. Igen, mert talán kevesen tudják, hogy a József Attila-díjas Szabó T. Anna kolozsvári születésű költőnő. A család 1987-ben települt ki Magyarországra, akárcsak férje, Dragomán György, aki Marosvásárhelyen született, és némi büszkeséggel írom, iskolatársa lehettem itt, egy marosvásárhelyi általános iskolában, és akinek nagysikerű művében, a Fehér királyban bemutatott világ helyszínei és hangulatai gyerekkorom színhelyeit, érzéseit, sajátos világát idézik. Semmi sem véletlen. Mint ahogy az sem, hogy Szabó T. Anna legújabb kötetéről én írtam ajánlót a Könyvmutatványosok magazinnak.
Halmai Tamás írja: „Miért szeretjük (akik szeretjük) Szabó T. Anna költészetét? Mert szép. Miért nem szeretik (akik nem szeretik) Szabó T. Anna költészetét? Mert szép.” És valóban verseit olvasva elsősorban az esztétikum az, ami legsajátosabb jellemzőként megragadható ebből a költészetből. Lehet-e Szabó T. Anna szépségeszménye a posztmodern korban anakronisztikus? Aligha. S mindez gyermekverseire is igaz. Kifinomult versnyelv, szubjektív, érzékeny, ugyanakkor fegyelmezett költői attitűd, a megismerés izgalma, derűs világkép, a láttatás és az adhatás gyönyörűsége – mindaz, ami felsejlik verseiből. Ritka az a verseskötet, mely ennyire elnyerte volna tetszésünket, mely ennyire ízlésünkre való volna.
A költészetét méltató írásokban a költőnő lírába foglalt „teremtett világát” Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky költői világához közelítik. Gyerekverskötetét olvasva próbálom a költő felnőtt- és gyermekköltészete közötti összefüggéseket is felfedezni. Szabó T Anna Tatoktatok című első önállógyermekverskötetében a derű, a világlátás és láttatás öröme, a létezés a család nyújtotta boldogság, a nyelvi megformáltság erőteljes jelenléte, a nyelvi tudatosság azok a sajátosságok melyek rokonítják ezt a két költészetet. Ami hiányzik ebből a kötetéből az éppen az emberi megismerés végességének megtapasztalásának élményéből fakadó csüggedés, hiszen itt a felnőttköltészetéhez képest épp a megismerés öröme érhető tetten, költeményei optimizmust sugallnak, a kötetben közölt versek a világ kerek egészét tükrözik, mely önkéntelenül azt a közhelyszerű gondolatot idézi fel bennem, hogy egyedül a gyerekkor, a gyermeki világlátás és világmegismerés képes erre az optimista szemléletre. Ebből merít Szabó T. Anna Tatoktatok kötete is.
A kötetről írt recenziót a Látó Szépirodalmi Folyóirat novemberi számában, ill. a Könyvmutatványosok oldalán olvashatjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése