Játékba zárt mesevilág

"Vasorrú helyett gyurmakolbászt, kígyót, hüvelyujjnyi úthengert vetettek a varázskemencébe, ahol a sütni való mézeskaláccsá változott, kötélen bohócot bicikliztettek, bekötött szemmel helyére ragasztották a szamár farkát, megetették a műanyaggolyót faló sárkányt, közben zsákban ugráltak, célba dobtak, aztán segítettek a párjuk nélkül maradt képeken, és újra meg újra elnyerték jótettük jutalmát, a cukorkát, arcfestést, lufit érő pecséteket – így váltak – ha csak egy szombat délelőttre is – igazi mesehősökké a Deus Providebit Ház földszinti termeit elárasztó gyerekek. A Gyulafehérvári Caritas szervezet marosvásárhelyi fiókja Boldogabb gyermekekért című kampányának zárórendezvénye volt ez, mely a Somostetőn, illetve Szovátán, Erdőszentgyörgyön és Marosszent-györgyön zajlott találkozók fő témájának, szülő–gyerek minőségi együttlétének megéléséhez kínált kiváló, ötletesebbnél ötletesebb díszleteket.

– Míg a kampány korábbi rendezvényein a szülőkkel való beszélgetésen, az együttgondolkodáson volt a lényeg, és közben a gyerekek barkácsolhattak, illetve kipróbálhatták a mozgásfejlesztő játékainkat, erre az alkalomra egy nagy bulit képzeltünk el, amelyben kicsik és nagyok együtt szórakoznak. Ezt sikerült is megvalósítanunk, hiszen a felnőttek és a gyerekek közös erővel birkóztak meg a feladatokkal – mondta Mezei Borbála, a Caritas munkatársa, akitől azt is megtudtuk, hogy körülbelül 220 gyerek jelentkezett be és pecsételtetett a játékba zárt mesevilágban, ahol az aprónépet papírszínházba és kézművesműhelyekbe is várták. Borbála szerint az, hogy mennyire volt sikeres a júniusban indított kampány, mennyire sikerült megszólítani a szülőket, akik plakátokra kifüggesztve oszthatták meg egymással gondolataikat, a továbbiakban, az értékelések során tisztázódik. De aki szombat délelőtt a Deusban járt – mint már annyiszor –, újra meggyőződhetett arról, milyen sok játszani tudó felnőtt és gyermeknyelven értő fiatal vigyáz arra, hogy a marosvásárhelyi hüvelyk matyik boldogsága ne csak három mesebeli óráig tartson." (Nagy Székely Ildikó írása a Népújság című napilapban)

Felirat hozzáadása

Papírszínház

Én is ott voltam, mesét olvastam. Aki nem hiszi, jöjjön el következő rendezvényre!

Prágai Tamás: Vadállatok a kabátzsebben

A József Attila-díjas író, szerkesztő, műfordító, kritikus Prágai Tamás első gyerekeknek szánt könyve a Vadállatok a kabátzsebben idén az Ünnepi Könyvhéten jelent meg a Móra kiadó gondozásában. A szerzőről, aki magyar-angol szakon végzett, irodalomtudományból doktorált a Pécsi Tudományegyetemen, több periodika, könyv, kiadvány szerkesztője, még azt kell tudni, hogy lelkes kertművelő. Ez utóbbi ismeretében, nem lep meg tehát annyira bennünket, hogy első gyerekkönyvében is, egy igen fontos környezetvédelmi problémára hívja fel a szülők, nevelők és gyerekek figyelmét.

A Vadállatok a kabátzsebben történet a történetben. A fiát egyedül nevelő kutatómérnök, Csoma Gábor (Pepita) esténként mesét mond fiának, Csombornak melyben egy ismeretlen afrikai világ bontakozik ki az óvodás Csombor előtt. Az olvasó hamar rájön, hogy a két szálon futó cselekménynek köze van egymáshoz, hisz az állatok átjárnak egyik történetből a másikba. A közvetítés csakis a gyerekszereplők által valósulhat meg. A szerző jól ismeri ezt a korosztályt, tudja az óvodások gondolkodásában a mesetudatnak köszönhetően mese és valóság még nem különül el teljesen egymástól.

Az apa által esténként elmesélt történet egy afrikai faluban (Tapitában) játszódik, ahol egy gonosz varázsló (Ungubu) saját érdekeitől hajtva beleszól egy közösség életébe. A tapitai ősközösség csendben, békében éli megszokott életét mindaddig, míg ez az Ungubu kávétermesztésre nem bírja őket az „arcképes levél” (pénz) megszerzése érdekében. A babcserje ültetvények egyre szaporodnak, a területek egyre fogynak, és ez nemcsak a lakosok életét változtatja meg (egyre több terület megművelésére hajtja őket Ungubu), hanem az állatokét is, hiszen az élőhelyek leszűkülése folytán a kipusztulás fenyegeti őket, ezért vándorlásra kényszerülnek.

Prágai egy igen fontos természeti katasztrófára, az ökoszisztéma felborulására hívja fel a figyelmet, melynek hátterében az önző, kizsákmányoló szándékától fűtött homo sapiens húzódik meg. Ungubu képviseli a klasszikus mesei értelemben vett „rosszat” a könyvben, aki következményekkel nem számolva, egy jobb, könnyebb és civilizáltabb világ megteremtésének ürügyén olcsó munkaerőként használja ki az afrikai őslakósokat.

A leszűkült élettér folytán lakóhelyük elhagyására kényszerült állatok így kerülnek (Ungubu varázsló keze is benne van!) a Tengelic Nagyáruház férfikonfekciós részlegére. Az afrikai vadállatok plüssállatkává zsugorodása szimbolikus értelmet nyer a történetben. Az állatcsapat viszont nem is kerülhetne jobb kezekbe, mint a két főszereplő Csombor és óvodás pajtása, Inci kezébe. Egyetlen fontos cél lebeg szemük előtt: megfelelő lakóhely keresése a kis állatok számára. Törekvésükben szüleik is partnerek. A történet boldog végkifejlete (a Titkos Afrika Állatkert létrehozása, a két csonkacsalád egyesülése) a művet a klasszikus meseregényeink sorába emeli. A könyv párbeszédet folytat a több klasszikus meseregénnyel is, ha arra gondolunk, hogy Milne kisfiának írt Micimackójában Róbert Gida plüssállatai kelnek életre, vagy Prágai  felelőtlen és kapzsi Ungubunguját akárcsak Exupery bolygó-lakóit a kapitalista világ egy-egy kifigurázott alakjainak tekinthetjük. Prágai Exuperyhez hasonlóan lehúzza a leplet a kapitalista társadalom számos visszáságáról, többet között az afrikai közösségek nyugati civilizációk általi kizsákmányolásáról. Csombor és Inci rendkívül naiv próbálkozása szüleik egymásra találása érdekében Erich Kastner két Lottiját juttatja eszünkbe, az állatok gyűlése Kipling Dzsungel könyvét idézi, a könyv indítása viszont, mely egy meghitt esti hangulatban ragadja meg a mesélő apát és gyermekét, a párbeszédes történetszövés szintén a Micimackó kezdetével vagy Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című művének modern narrációs technikájával mutat rokonságot.

A Vadállatok a kabátzsebben, ha úgy tetszik, tanmese a környezetvédelemről, arról, hogy a közel 4 milliárd éves örökség birtokába lépett alig kétszáz ezer éve megjelent homo sapiens gyökeresen felfordította a világ arculatát. A jólét utáni hajszában az ember épp azt áldozza fel, azt pazarolja és szipolyozza, melyből megélhetését nyeri. Nem hagyhatjuk szó nélkül mindazt, ami a Földünkkel történik – üzeni Prágai könyve. Ennek ellenére mégsem hat túlzott didaktikussággal, mert a szerző kiváló meseszövése, közvetlen stílusa megkedveltetik a főszereplő gyerekeket, akik elszántsággal küzdenek az állatok megmentéséért, és azért, hogy a tanyára költözvén, távol a város zajától és szennyétől békés otthont teremtsenek önmaguk és állataik számára. Idillikus befejezés, de óvodás korban az értékek, meggyőződések kialakításának, a nevelés indirekt, egyben leghatékonyabb módjának a mesék a legmegfelelőbb eszközei.

Vannak életkorok, melyekben a gyerekek a legfogékonyabbak bizonyos dolgok iránt. Amit ebben a korban el nem ültetünk a gyerekben, azt talán örökre elszalasszuk. A gyermekkori esti mese soha vissza nem térő alkalom, hogy megbeszéljük „a világ dolgait”. Ebben nyújt kitűnő pédát Prágai papás meséje is.

A könyvet Kőszeghy Csilla illusztrálta. Az afrikai bennszülöttek világának életszerű ábrázolása, a két főszereplő valamint állataik megidézése a könyv hasábjain igazán kedvessé és szerethetővé teszik ezt a távoli világot idéző könyvet. Nem utolsó sorban Prágai és Kőszeghy közös munkája egyértelmű bizonyíték arra hogyan lehet súlyos, égető kérdésekről  már a legkisebb korosztály számára is érthető, élvezhető nyelven írni és rajzolni.

Befejezésképpen álljon itt Finály Olga intelme nem csak fiús apáknak:

„Még ma tiéd, ha nevet, s a tiéd, ha könnye kicsordul.
Még ma csak egy szavadért bárhova menne veled...
Még ma mesélhetnél neki, hidd el, szomjasan inná ajkaidról a mesék sok fura fordulatát.
Még ma mesélne neked pajtásokról s a csatákról,
mint verekedtek imént, s hogy ki futott, ki a hős...

Még ma a mindene vagy. Tudsz mindent és a hatalmad

korlátlan hatalom, férfierőd az erő.

Még ma tiéd. De talán holnap, mire újra felébred,
szórakozottabb lesz, szép szeme másra figyel.
Más színeket, mélyebb értelmet kapnak a dolgok,
nőnek a pajtások, hívogatóbb a szavuk...

Hívnád kisfiadat, menjünk sétálni mi ketten,

s ő vonakodva felel: dolgom van ma, apám.

Még ma a mindene vagy. S bármennyire sürget a dolgod,

válts vele néhány szót. Légy a barátja! Vezesd!

(Finály Olga)

A Koinónia Kiadó őszi gyerekkönyv-újdonságai (1)

„Nem tudom, milyenek a monyók. Mindig másak, és máshonnan bukkannak elő.”

Így kezdődnek az elsőkötetes kolozsvári szerző, Gergely Edó monyós meséi. Hogy, kik is a monyók valójában? Apró szőrmókok, a napfény, a meleg és az éltető eső szerelmesei. Kicsit másak, mint mi, emberek, akik akkor is szeretünk panaszkodni, mikor semmi okunk nem lenne rá. Mert ha igazából tudnánk, mi bánt, akkor nem nyafognánk folyton. Ehhez azonban idő kell, ami manapság ritka kincs. A szerző monyólányokról és monyófiúkról szóló mai meséit olvasva nemcsak ezekkel a kedvesen csacsogó aprócska lényekkel ismerkedhetünk meg, hanem azt is megtudhatjuk, hogy milyen is az élet valójában, milyen igazi értékek vannak manapság veszendőben. A bonyodalmakkal és mulatságos helyzetekkel teli, szívet melengető meséket Kürti Andrea igen kedves és találó rajzai díszítik.

”… valamiért kinéztek maguknak minket a monyók, és még mindenféle furcsa alakban meg fognak jelenni az életünkben. És a te életedben is, biztos vagyok benne, csak figyelj, mert soha nem tudhatod, mikor, hol bukkan fel egy ilyen monyó.”

Gergely Edó jelenleg Kolozsváron élő író, meseíró, fordító.1978-ban született Olthévízen. Több várost mondhatott lakhelyének: Sepsiszentgyörgytől  Bukarestig, Helsinkitől Kolozsvárig. Hungarológia szakon végzett a bukaresti egyetemen. Finnből fordít. Folyóiratokban, honlapján , a  Transindexen, közösségi oldalakon    közli az írásait. A Monyómesékben közölt meséi életszerűbbek, mint korábban íródott szimbólikus meséi. A Monyómeséket a kisfiának, Márkusnak írta, illetve Márkus is szőtte-fonta a maga részéről a mese fonalát. A környezet, melyben a mesék életre keltek a sajátjuk. Cilike Findusz, Betty és a zongora is léteznek a kolozsvári albérletben. Edót érdekli a spirituális világ, az emberi kapcsolatok misztériuma, más írásaiból (is) ezek rögtön kiderülnek. Valami azt súgja nekem, lesz még folytatása gyerekeknek szánt írásainak.

A Labirin(tó) titka

Az ünnepi könyvhéten megjelent Kertész Erzsi Labirintó című meseregénye, mely a Cerkabella kiadó gondozásában jelent meg, felkeltette a szakmabeliek érdeklődését. Nemcsak azért, mert a szerző első könyvéről van szó, és mint ilyen, érdemes odafigyelni az újonnan jöttekre, hanem azért is, mert az utóbbi időben a meseregénynek mint igen jelentős gyermekirodalmi műfaj virágzásának lehetünk tanúi.

A 9-10 éveseknek szánt meseregény igen fontos állomását képezi az olvasóvá válásnak, hiszen a rövid prózai művektől a kisiskolás figyelme a komolyabb, terjedelmesebb olvasmányok fele irányul, amelyek lényegüket tekintve még a mese és valóság határán mozognak. A meséknél nagyobb terjedelmű, kalandos cselekmény, a meseregényben feltárt „képzelt világ”, a több szereplőt bemutató műfaj, igen alkalmas arra, hogy az olvasás terén már egy-két éves gyakorlatra szert tevő kisiskolás átrágja magát akár több száz oldalas műveken is.

Kertész Erzsi 59 oldalas Labirintójára azt is mondhatnánk, hogy egy nagyobb lélegzetvételű mese, hiszen szerkezetileg nincs fejezetekre tagolva, mégis a fent említett műfaji sajátosságoknak eleget tesz. A történet az utazás motívumára épül, mely általában kalandot, az újnak a megismerését, a kiszámíthatatlanságot, az izgalmat rejti önmagában.

Szereplői között találunk a népmesékből ismert klasszikus szereplőket (királyfi, sellő), de olyan állatokat, figurákat is, amelyek már a modern kornak megfelelően cselekszenek, gondolkodnak. Ezért mondhatjuk, hogy a mű a valóság és realitás határán lebeg. Ez a kettősség meseregény műfaji sajátosságából ered, hiszen hibrid műfaj, mely két műfajnak a mesének és a regénynek a sajátos keveréke.

Kertész Erzsi meseregénye sejtelmekkel, titokzatossággal teli jóslással indul. Vízre szállás előtt ugyanis mindenkinek kötelező felkeresni a vészmadarat. A madár vészt jósol. A jósoltató, mint kiderül, a főszereplő, az idősebb királyfi, aki éppen hajós karrierjét (sorsát) igyekszik beteljesíteni. Célja az idősebb királyfik népmesékből ismert sorsának megcáfolása. A vészmadár a jósolt vész ellenére, nem zárja ki főhősünk szerencséjét sem. Ez némi reményt kelt az olvasóban a boldog végkifejlet bekövetkeztére nézve.

A titokzatosság folytatódik az indulás körülményeinek bemutatásában, megtudjuk, miért is hívják a tavat Labirintónak, miért kelt útra rajta a királyfi, kik lesznek az utasai, merre indulnak el, és hogyan fogják elnevezni a hajót.

Labirintó a nagybetűs Tó, az élet szimbóluma, mely tele van akadályokkal és veszélyekkel, mely próbára teszi főhősünket. „A Tóról nem szokás visszatérni.” – tudjuk meg mindjárt a könyv elején. Erre utal a neve is. Nevét mindenki suttogva és áhítattal ejti ki, és a fiúgyermekek zöme már úgy nő fel, hogy ha majd felcseperedik, megdönti ezt a hagyományt. No, hát erre vállalkozik a mi hősünk, akit elszántságában az a szándék is erősít, hogy ő nem rendelkezvén a kisebbik gyermek talpraesettségével, idősebb testvérként bebizonyítsa kompetenciáját.

A klasszikus népmesék sablonja itt is meginogni látszik. Lázár Ervin óta a modern mesék nemcsak szerkezetükben rúgják fel a klasszikus népmesei hagyományt, hanem rugalmasan kezelik az állandó szereplőköröket és népmesei funkciókat is. A főszereplő esetében a modern mesékre jellemző szerepkörök inverziójával él a szerző, nem a kisebbik királyfit próbálja győzelemre vinni, hanem a nagyobbik királyfit, és ezzel fölülírja a klasszikus népmesei hagyományt.

A szereplők, akikkel főhősünk útra kel, igen szokatlan, furcsa figurák. Egy vezetői kvalitásait kamatoztatni vágyó filozófiát oktató macska (Öcsém), egy túl korán földet érő hullócsillag, (Hiú Ábránd) egy a pályáját fotómodellként kezdő, de színésznői karrierre vágyó Vényusz, a nyúl, a mágikus iszappakolásra vágyó szeszélyes Villő, a sellő. Klasszikus népmesei hagyományokra épül tehát ez a szimbolikus indítás, hiszen mindannyian egy hiány megszüntetése, egy rejtett vágy beteljesítése, a boldogság megtalálása céljából kerekednek fel, és ez alól, maga a hős sem képez kivételt. És ez a XIX. század végén megjelent amerikai Baum Óz, a nagy varázsló meseregényéből ismert alaphelyzetet is felidézi bennünk.

A főhősnek talpraesettségének, kitartásának és fegyelmezettségének köszönhetően csak részben sikerül utasait a vágyott helyre eljuttatni, mégsem teljesedik be minden utasának a vágya. Macska ugyanis, egy idő után visszatér.

A Labirintó alapkoncepciója, felépítése bár a népmese fonalához kötődik, a bonyodalom kidolgozatlansága, a felállított próbák, problémák (az utasok célhoz juttatása, eleget tenni a feladatnak, a tó titkának megfejtése stb.) megoldatlansága, a konfliktus hiánya, az igazi egyszemélyes győzelem és boldog végkifejlet elmaradása a kortárs meseregények sajátosságát igazolja.

A könyv vége felé érve úgy tűnt, mintha a szerző szándékosan tartogatta volna a bonyodalmat, az izgalmakat az utolsó lapokra. A macska visszatérése, és főhősünkkel keletkezett konfliktusa a könyv befejezése előtt csúcsosodik. Mindez izgalommal tölti el az olvasót.

Egyéni érdekekről, a dicsőségről mond le a Macska, mikor vízbe dobja a Térképet? Miért mond le Macska javára hasonlóképpen a főhős, ha útra indulása előtt egyetlen cél lebegett előtte: megfejteni Labirintó titkát. A sorsolás körüli bonyodalmak átírják a tündérmesékből megszokott népmesei morált, és elviszik a végkifejletet egyfajta filozófiai sík felé, és ezzel mintegy nyitottá teszi a művet:

„Persze, ki tudja, mennyi esélyem van erre?

Hányszor jön el a nagy lehetőség?

Egyszer már elúszott a nagy vízen. Eljön másodszor is?

És vajon érdemes-e élni vele?”

Ez a fajta befejezése a műnek a Lázár Ervin-féle hagyományt viszi tovább: a modern meseregények hőse esetlen, távol áll tőle a sorsával szembenéző sárkönyölő dalia, aki mindenáron véghezviszi feladatát. Míg becsületességre hivatkozva átengedi a győzelmet másnak, aki élni tud vele, őt elsodorja az élet.

A jóslat beteljesült.

Új sorozat óvodásoknak: Borka és Hajcihő

Kedvelem azokat a meséket, amelyekben az anderseni hagyományt idézve egyszerű hétköznapi tárgyak kelnek életre, hisz újra és újra meggyőznek bennünket, felnőtteket, hogy mennyire bensőséges viszonyban élnek gyermekeink az őket körülvevő valóság tárgyaival, a környező világgal. Megtanítanak gyermeki szemmel járni a világban, és arra figyelmeztetnek, hogy a számunkra apró, jelentéktelennek tűnő dolgok, mennyire lényegesek egy kisgyermek életében.

Jól tudja ezt a népszerű Lufi-sorozat szerzője, Balázs Ágnes is, aki a Menjünk világgá! című óvodásoknak szánt könyvében egy karácsonykor kihajított mézeskalács figurát elevenít meg az olvasó előtt.

Borka, a könyv főszereplője átlagos kisgyerek: kavicsokat, fenyőtobozokat, vadgesztenyéket gyűjt, nehezére esik megérteni és elfogadni az öntörvényű felnőttek világát, és gyakran marad egyedül saját gondolataival, érzéseivel. Egy séta közben véletlenül bukkan rá a földön egy félresikerült mézeskalács bábura, akit aztán örök barátjául fogad, és megosztja vele örömét, bánatát. A kedves és jólelkű főszereplővel minden mesét hallgató kisgyerek könnyen azonosul.

Hiszen melyik gyerekben ne fordult volna meg a gondolat, hogy hóna alá csapva a játékmackóját világgá menjen, csak mert nem kóstolhatta meg ebéd előtt a kakaós palacsintát. Vagy melyik gyereket ne rázná ki a hideg a tökfőzelék hallatán. És van-e olyan gyerek, aki tudna aludni az izgalomtól egy tengerre utazás hajnalán, mikor a bőröndök ott sorakoznak az előszobában? Ezekben az izgalmas eseményekben kíséri el Borkát Hajcihő, a mézeskalács báb, aki nevét a véletlen folytán társra lelt gazdájától kapja.

Annak ellenére, hogy Borka és Hajcihő karácsony táján találkozik, és az első történet kapcsolódik a karácsonyi ünnepkörhöz, a másik két mese más-más időben játszódik, és más-más problémát érint.

A kötet címadó meséje a világgá indult Borka és Hajcihő kalandjáról szól, arról, hogyan ijedt meg Borka a saját árnyékától és hogyan sikerül félelmét legyőznie. Az utolsó mese a két meseszereplő tengeri élményeit meséli el.

A könyv érdekessége, hogy az utolsó lapon egy mézeskalács receptet tesz közzé annak, aki esetleg el szeretné készíteni a maga Hajcihőjét.

Balázs Ágnes kedves meséit Békés Rozi bájosan és puhán szöveghez simuló rajzai ékesítik. Szöveg és illusztráció nagyszerű egymásra találása, összhangja kitűnően érzékelteti, hogy szerzőjük alapos ismerője a gyermeki léleknek.

A Menjünk világgá! című kötet egy óvodásoknak szánt sorozat (Borka és Hajcihő)  első darabja, mely a Móra kiadó gondozásában jelent meg idén a Budapesti Könyvfesztiválon.